Különös volt ez az 1940-es év. Sokan gondolták azt, hogy ez valami jó kezdete és különösen sokan mondják azt utólag, hogy akkor már ők természetesen tudták, mi felé rohan a világ. Szokás szerint véletlenül került a kezembe Móricz Zsigmond „A magyar népnek és a magyar ifjúságnak” készült, A Magyar Irodalom Élő Könyve című válogatása (Kelet Népe kiadása).
„Ezt a gyűjteményt 1940. évben hordta össze Móricz Zsigmond, írók és kiadók lelkes támogatásával Ez a könyv készült a Pesti Lloyd nyomdában a könyvnyomtatás feltalálása 500 esztendejében, Dr. Móricz Miklós igazgatása alatt. A borítékon a Magvető rajzát írta Medgyessy Ferenc, a címbetűket rajzolta Fery Antal”. Már ebben a fülszövegecskében megnyilvánul a magyar nyelv azon gazdagsága, amelyet manapság, sokszor joggal, annyira hiányolhatunk.

Mindenha és mindörökkön
Móriczot láthatólag hatalmas lelkesedés hatja át, amikor köszönti az olvasót, és azokat a szövegeket, verseket gyűjti egybe, amelyek szerinte a legjobban fejezik ki az élő nyelvet, az élő nép gondolkodását és a nemzetet. Nemes egyszerűséggel nevezi a „magyar irodalom kis bibliájának” ezt a gyűjteményt, amely a Halotti Beszéddel kezdődik és közmondások gyűjteményével zárul. Móricz Zsigmondról nem állítható, hogy a legkisebb mértékben is híve lett volna az akkor fennálló rendszernek. Ez a gyűjtemény is hűen fejezi ki ezt az érzelmi és indulati szembenállást, de ugyanakkor fanatikusnak mutatkozó követője nemcsak a szociális gondolatnak, hanem a magyar nemzeti géniusznak is. „...a magyar és krisztusi szocialis nemzeti tűz izzik a magyar irodalomban mindenha és mindörökkön.”

Másféle múlt
Móricz történeti tagolása, vagyis ahogy felosztja és nevezi a magyar történelem (?), irodalom (?) korszakait, árulkodó. Olyan időtudatról mesél, amelytől teljesen elszakadtunk, amelyet nem értünk és amely másképp határozza meg a múlt, a jelen és a jövő fogalmát, mint a második világháború utáni modernitás, posztmodernitás és legfőképpen az a káosz, amiben most éppen jelenként benne vagyunk. Korszakfelosztása így más logikát követ, mint amelyet ma használunk. A 1945 utáni történeti gondolkodás kizárólagossága számtalan gondolattól, értelmezéstől és élménytől foszt meg bennünket. A századokon belül csak a mohácsi vész az egyetlen korszakhatár, amely nem a kerek számok szerint tűzetik ki. Gondoljuk csak meg, az Árpád-házi királyok voltak az igazán „magyar” királyok, az volt az egyetlen igazán magyar királyi ház. Pontosabban az egyetlen, amelyet annak lehetett hinni. A Magyar Királyság csak mohácsig volt igazán nagyhatalom, sőt birodalom, utána már semmi sem lett többé ugyanolyan. A török hódoltság túlélése, az, hogy azt a magyarság, a magyar nyelv túlélte pedig talán még nagyobb teljesítmény, mint birodalmat építeni és fenntartani. Idegen király alatt ugyan, de az ezerhétszázas években területileg azért nagyjából helyre állt az ország. Manapság talán nem is szoktuk „Nagy kornak” nevezni a tizenkilencedik századot, pedig a nemzeti ébredés kora a magyarságnak és a Szent Korona minden birtokának is.
A századforduló utáni idő pedig a jelen. 1940-ben a Horthy-korszak és Trianon a jelen része, sőt az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó, kifejezetten boldognak tűnő évtizedei is ott vannak még a mindennapok emlékeiben. Nagyon másféle múlt ez, mint ami ma tudatunkban él.
Lássunk csak egy-egy művet a válogatottak közül!

I. Árpádok 1300-ig
A Halotti Beszédet bizonyosan túl korán tanították nekünk. Felnőttként és meglett emberként olvasva olyan emberkép bontakozik ki belőle, amelyet áthat a részvét és az emberszeretet, és amelyet gimnazistaként bizony fel nem foghattunk. Arról nem is beszélve, hogy a magyar nyelv változásáról és fejlődésről milyen sokat mesél.

II. A mohácsi vészig 1300-1526
Mátyás királyról számtalan történet, információ morzsa maradt fenn, mégis ezt hiszem egyoldalú kép él róla bennünk, inkább népmesei, mint egy történelmi alak ő. Pedig nagyon valóságosnak és hitelesnek gondolható, mert kitalálhatatlannak tűnő (az itt következő), a személyiségéről sokat eláruló források is találhatóak róla. Galeotti Marzio (1427-1497) Mátyás királyról írott könyvének részletei teljesen más ember képét rajzolják meg, olyanét, aki tényleg felülmúlta a környezetét, a kora általános szintjénél sokkal mélyebben gondolta végig a világ dolgait és talán saját magát is. Javaslom mindenkinek, hogy feltétlenül olvassa el, miért is nem ette soha felnőtt korában Mátyás király a csuka máját, amely egyébként fejedelmi étekként volt számon tartva.

III. Török hódoltság 1526-1700
Nekem alig van emlékem arról, hogy az alapvető középiskolai tananyagban van-e egyáltalán Tinódi Lantos Sebestyénen meg Balassa Bálinton és természetesen Zrínyi Miklóson kívül valaki a hódoltság korából. Nem is tudtam, hogy Bornemissza Péter bécsi tanuló korában 1558-ban „magyarosította Sophocles Electráját”. Egészen jól olvasható és némi fantáziával jól érthető szöveg mutatja meg nekünk a magyar nyelv akkori állapotát. 2050 sora megéri a fáradtságot.
 
IV. Megújhodás 1700-1800
Bessenyei György (Magyarság-Magyar nyelv) 1778-ban ezt írja: „Jegyezd meg a nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet se tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta.” Hozzáteszi még, hogy ameddig a magyar parasztasszonyok magyarul fognak beszélni, addig más nyelven kereskedni itt reménytelen.

V. A nagy kor 1800-1900
Kölcsey Ferenc A szatmári adózó nép (1830) című írása, habár címe ismerős, a szociológiai gondolkodás csíráit is tartalmazó írásról nem sok emlékem van. De az a következtetés levonható belőle, hogy az ország kiművelt emberfői már akkor tisztában vannak a közállapotokkal és azzal, hogy azok okai hol keresendőek. Hasonló hangulatú írást válogatott be Móricz Báró Wesselényi Miklóstól is (Balítéletekről, 1831) A parasztság élete címmel, amelynek leírása a paraszti élet mindennapjairól ad némi magyarázatot arra, hogy miért tántorgott ki később másfél millió emberünk. Pedig ez már az ország egyre gyorsuló fejlődésének a kora, alig három nemzedékre vagyunk a kiegyezés utáni kétségtelen és példa nélküli gazdasági és kulturális pezsgéstől.

VI. A jelen
Nem magától értetődő, de Móricz számára „A nagy kor” és a jelen közötti összekötő kapocs Ady Endre, aki a legnagyobb súllyal szerepel ebben a gyűjteményben. Ekkor még a trianoni határon túli irodalom a nemzeti irodalom része, nem határon túli (például Reményik Sándor), mint ahogy a politikai nézetek sem akadályai a kánonba kerülésnek (József Attila, Erdélyi József).
A jelenkori válogatás kiáltó hiánylistája azt is megmutatja, hogy micsoda gazdagság az, amelyből sokszor ki lehetne meríteni egy ugyan ilyen súlyú anyagot. Innen a mi korunkból nézve a „nagy kor” vége van éppen, csak irigyelhetjük azokat, akiknek megélni adatott.  

VII. Népköltés
 „Hol sok a törvény, szaporodik a bűn” és ez talán a legvidámabb közmondás, amit Móricz felidéz.
A közmondásgyűjtemény címszavai a következők: Adó, Adós, Akaszt, Betű, Bér, Bíró, Dolog, Falu, Nemes, Paraszt, Szegény (ez a leghosszabb, több oldalnyi), Szolga, Törvény.
A népdalokból sem azokat válogatta, amelyek az élet kellemes pillanatainak megörökítésére íródtak.  A remény és a keserűség kettőssége „mohács” óta hatja át a magyarságot, de mintha a mindenkori jelen felé haladva az utóbbi kerülne az előbbi helyére is.

Az életöröm rovására
A kiválogatott művek sora a rendkívül korlátozott terjedelem ellenére is egy olyan hangulatot sugall, amelynek mai tanúsága ugyanaz vagy legalábbis hasonló, mint akkor. De így visszanézve az összkép olyan komorság felé billen, amelyre ok talán volt, de amelyet az egyes ember és egy nemzet lelke hosszan el nem viselhet. Ha az a nemzedék hibázott, akkor ebben tette: a magyarra oly jellemző életöröm rovására hangsúlyozott évszázados szenvedést és hányattatást, azt sorssá emelte, akkor is, ha egyébként úgy hitte, igaza van.