Eltévedve a jövőben
A dolog jellegéből adódóan ez azt jelenti, hogy az adott jelen múltjában tévedtünk el valamikor. Vagyis a szempontunkból volt egy pillanat, amikor döntöttünk, hogy merre induljunk, de rossz irányt választottunk. Persze, ha van szabad akarat. És valóság. Nem csak egy nagyobbacska hógömb lerázása utáni leülepedésében vagyunk az egyik hópehely, amely mindig ugyanoda esik.
Embertársaim szándékos összezavarására irányuló gonosz késztetés
Amikor először hallottam erről a könyvről rögtön olyan ötleteim támadtak, amelyeket nem lehet másként minősíteni, mint embertársaim szándékos összezavarására irányuló gonosz késztetés.
Ez a könyv ugyanis egy másik idővonal történelemkönyve a gimnazisták számára, amely a szerző fején keresztül került át a mi dimenziónkba. És miután nem volt rest leírni, valamint talált hozzá egy olyan kiadót, akinek humorérzéke is van, vagy maga is abból a másik világból potyogott ide, van egy olyan történelemkönyvünk, amelyben egy háborúval kevesebbet vesztettünk el.
Csak egy háborúval.
A bennem lakó csínytevő hajlamú embernek az volt az első gondolata, hogy az első ötven példányból egy osztálynyi mennyiségűt tévedésnek álcázva juttassunk el egy iskolába tankönyvnek, néhányat küldjünk el hisztériásabb újságok szerkesztőségébe, alternatív történelemkönyvként, más példányokat firkáltassunk össze gyermekeinkkel és a plusz súlytól nem megrettenve felejtsük őket a táskájukban, illetve írjunk bele ilyesmiket: 1985-86-os tanév, Nagyváradi Horthy Miklós Főgimnázium, Gróza Péter 7. oszt. tan.
Ja, és hagyjuk el őket itt-ott. Metrón, padon vagy csempésszük be a könyvtárba a vonatkozó tankönyvek közé, illetve lektoráltassuk olyan történelemtanárokkal, akik előző este többet ittak a kelleténél.
Múltunk és jelenünk
Ez a könyv tulajdonképpen megkérdőjelezi az uralkodó történelemfelfogásunkat, de nemcsak a tények tekintetében, hanem sokkal inkább abban, ahogy az ok és okozatot elképzeljük az emberek és a saját történetünkben.
Ebben a könyvben 1929 és 1941 közötti magyar történelem lesz más, az időben előrehaladva egyre különbözőbb attól, mint amit megismertettek velünk. Ugyanazok az emberek, politikusok, katonák hoznak más döntéseket, mint akiket mi is ismerünk. De ez az univerzum nem a cselekedetek következményeiben különbözik a miénktől, hanem a döntésekben. Azon persze lehet vitatkozni, hogy mennyire valószínűek ezek a döntések és ezek a következmények, de nem érdemes. Egyszerűen végig kell „élni” ezt a történelmet, ki kell élvezni a „szebb múltat” és fel kell ismerni, hogy mennyire lesz más ettől minden.
Ez azért lényeges, mert rádöbbenhetünk arra, mennyire a múltunkról alkotott véleményünktől függ jelenünk értékelése. A saját önértékelésünk. Hogy milyen egy sikeres, majdnem „nagyhatalom” állampolgárának lenni, amely képes azonosulni saját nemzeti nagyságával, múltjával és küzdelmeivel. Kiderülhet az, hogy mit vesztettünk, a tengernyi életen kívül, a második világháborúban való részvétellel.
És kiderülhet az, amit persze mindig is tudtunk a szívünk mélyén, hogy igazából nem számít. Nem kell a győztesek közé tartozni ahhoz, hogy büszkék legyünk a hőseinkre, emlékezzünk a halottainkra, megbocsássunk a bűnösöknek és felhagyjunk a felelősök keresésével, amikor azok már két nemzedék óta halottak.
Embertársaim szándékos összezavarására irányuló gonosz késztetés
Amikor először hallottam erről a könyvről rögtön olyan ötleteim támadtak, amelyeket nem lehet másként minősíteni, mint embertársaim szándékos összezavarására irányuló gonosz késztetés.
Ez a könyv ugyanis egy másik idővonal történelemkönyve a gimnazisták számára, amely a szerző fején keresztül került át a mi dimenziónkba. És miután nem volt rest leírni, valamint talált hozzá egy olyan kiadót, akinek humorérzéke is van, vagy maga is abból a másik világból potyogott ide, van egy olyan történelemkönyvünk, amelyben egy háborúval kevesebbet vesztettünk el.
Csak egy háborúval.
A bennem lakó csínytevő hajlamú embernek az volt az első gondolata, hogy az első ötven példányból egy osztálynyi mennyiségűt tévedésnek álcázva juttassunk el egy iskolába tankönyvnek, néhányat küldjünk el hisztériásabb újságok szerkesztőségébe, alternatív történelemkönyvként, más példányokat firkáltassunk össze gyermekeinkkel és a plusz súlytól nem megrettenve felejtsük őket a táskájukban, illetve írjunk bele ilyesmiket: 1985-86-os tanév, Nagyváradi Horthy Miklós Főgimnázium, Gróza Péter 7. oszt. tan.
Ja, és hagyjuk el őket itt-ott. Metrón, padon vagy csempésszük be a könyvtárba a vonatkozó tankönyvek közé, illetve lektoráltassuk olyan történelemtanárokkal, akik előző este többet ittak a kelleténél.
Múltunk és jelenünk
Ez a könyv tulajdonképpen megkérdőjelezi az uralkodó történelemfelfogásunkat, de nemcsak a tények tekintetében, hanem sokkal inkább abban, ahogy az ok és okozatot elképzeljük az emberek és a saját történetünkben.
Ebben a könyvben 1929 és 1941 közötti magyar történelem lesz más, az időben előrehaladva egyre különbözőbb attól, mint amit megismertettek velünk. Ugyanazok az emberek, politikusok, katonák hoznak más döntéseket, mint akiket mi is ismerünk. De ez az univerzum nem a cselekedetek következményeiben különbözik a miénktől, hanem a döntésekben. Azon persze lehet vitatkozni, hogy mennyire valószínűek ezek a döntések és ezek a következmények, de nem érdemes. Egyszerűen végig kell „élni” ezt a történelmet, ki kell élvezni a „szebb múltat” és fel kell ismerni, hogy mennyire lesz más ettől minden.
Ez azért lényeges, mert rádöbbenhetünk arra, mennyire a múltunkról alkotott véleményünktől függ jelenünk értékelése. A saját önértékelésünk. Hogy milyen egy sikeres, majdnem „nagyhatalom” állampolgárának lenni, amely képes azonosulni saját nemzeti nagyságával, múltjával és küzdelmeivel. Kiderülhet az, hogy mit vesztettünk, a tengernyi életen kívül, a második világháborúban való részvétellel.
És kiderülhet az, amit persze mindig is tudtunk a szívünk mélyén, hogy igazából nem számít. Nem kell a győztesek közé tartozni ahhoz, hogy büszkék legyünk a hőseinkre, emlékezzünk a halottainkra, megbocsássunk a bűnösöknek és felhagyjunk a felelősök keresésével, amikor azok már két nemzedék óta halottak.
Melyik jövőt kellett volna előre látni?
A marxizáló történetírás hetven éve kéri számon a jövő ismeretének hiányát a Horthy-rendszer elitjén. Azt persze soha nem tudták megmondani, hogy melyik jövőt kellett volna előre látni. Ha megnézzük a történelmi Magyarország népeinek sorsát, akkor azt látjuk, hogy ők legfeljebb csak azért érezhetik győztesnek magukat, mert saját államukban elnyomhatják a nemzetiségeket. De a sorsuk 1920 után általában rosszabb volt, mint az anyaországi magyaroké, sokszor sokkal rosszabb. A csehek borzasztó árat fizettek a megszerzett német területekért, majd a németekhez hasonló brutalitással torolták meg amúgy jogos sérelmeiket a hatalmukba került, egyébként ártatlan németeken és magyarokon. A szlovákok sem élvezték a Csehszlovák köztársaságot, minden alkalommal kiléptek belőle, amikor csak tehették. A horvátok és a szerbek együttélését és „barátságát” a százezer halottat követelő délszláv háború zárta le, olyan embertelenségekkel, amelyeket már kezdtünk itt, Európában elfelejteni. Románia is maradt igazi balkáni ország, hiába szerezhetett meg egy darabka igazi Európát, Erdélyt. Arról nem is beszélve, hogy egész nemzetiségeket üldözött el a szülőföldjükről. Ezekben az országokban egyébként mind a második világháború előtt, mind utána ocsmányabbnál ocsmányabb diktátorok sanyargatták az embereket. Nem vagyok nagy rajongója az osztrák császárságnak és a monarchiának, de minden bajával együtt valószínűleg létezése minden pillanatában emberségesebb világ volt, mint a Kárpátok Géniuszának Romániája, a Szerb-Horvát királyság, Tito Jugoszláviája vagy Tiso Szlovákiája. Szerbiáról nem is beszélve, amelynek népe az elmúlt harminc évben fizette meg a birodalomalapítási álmok árát.
Gyanítom, hogy reális haszon-költség elemzés után ezek a nemzetek is el tudtak volna képzelni maguknak egy szebb múltat.
Magyar Királyi Űrflotta
Ne fikcióként olvassuk ezt a könyvet! Mert nem az.
Ebben a múltban sem úgy történnek a dolgok, ahogy szerettük volna. Ha lehetett volna választani én azt kívántam volna, hogy Mátyás királynak szülessen egy tehetséges gyermeke és stabil dinasztiát alapítson, aminek következtében lehet, hogy a Magyar Királyság világszintű hatalom marad évszázadokig és mi nem is élünk, mert egy másik jövőben (illetve múltban) ugyebár mások halnak meg, mások születnek meg, mert más házasságok köttetnek meg.
Fikció akkor lenne, ha lehetetlent kívánnánk a történelemtől (És még az is lehet, hogy történelem sincs, csak történetek legfeljebb.), de ez a múlt nem kíván ilyesmit. Csak néhány embertől kívánja meg, hogy másként döntsön. Viszont ennek eredményeképpen nemhogy a történelemre (vagy a történetre) nem ismerünk rá, hanem az is teljesen új lesz, hogy ebben a világban a döntések nem jók, vagy rosszak, hanem máshová vezetnek. Miután nagyanyáink és nagyapáink nem élték át őket és mi sem élvezzük az előnyeiket vagy viseljük a hátrányos következményeiket, megérthetjük azt, amit a saját történelmünkből úgy látszik nem: A történelem nem a múlt eseményeinek és döntéseinek erkölcsi értékeléséről vagy akár formális logikai elemzéséről szól, hanem arról, hogy mit is akarunk gondolni a múltról. Nekem azt üzeni ez a történelemkönyv, elégedjünk meg azzal az örömteli csekélységgel ezzel a múlttal kapcsolatban, hogy felmenőink túlélték. Így mi is élünk és cselekedhetünk, úgy, hogy mi is túléljük, hogy aztán a gyermekeink és az unokáink is élhessenek és dönthessenek. A világ már csak olyan, hogy most is éppen hasonló súlyú döntéseket kellene hozni és ugyanúgy nem látunk előre, mint ahogy korábban sem soha. Mindig ott egyensúlyozunk a lét és a nem lét határán. Ebben a könyvben egy kellemesebb lét-oldalra pottyanhatunk át. Élvezzük ki! Megjegyzem, az egyik ebből a dimenzióból származó ismerősöm szerint Őfőméltósága a Kormányzó sokkal nagyobb szerepet játszott az itt leírt történésekben, mint azt a szerző Gömbös Gyula miniszterelnök középpontba állításával sugallja. Azt hiszem összehozom őket, aztán kérek egy kávét.
És végül: A szerző úgy tájékoztatott, hogy ennek a múltnak a jövőjében, vagyis a miénknek megfelelő jelenében már a Magyar Királyi Űrflotta is megalapításra került és jelentős szerepet játszik a nagyhatalmak közös űrkutatási projektjében (sajnos a projekt szó ebben a jövőben is létezik).
Nem vagyok az az űrhajós típus, de már ezért a névért magában megérte.
A marxizáló történetírás hetven éve kéri számon a jövő ismeretének hiányát a Horthy-rendszer elitjén. Azt persze soha nem tudták megmondani, hogy melyik jövőt kellett volna előre látni. Ha megnézzük a történelmi Magyarország népeinek sorsát, akkor azt látjuk, hogy ők legfeljebb csak azért érezhetik győztesnek magukat, mert saját államukban elnyomhatják a nemzetiségeket. De a sorsuk 1920 után általában rosszabb volt, mint az anyaországi magyaroké, sokszor sokkal rosszabb. A csehek borzasztó árat fizettek a megszerzett német területekért, majd a németekhez hasonló brutalitással torolták meg amúgy jogos sérelmeiket a hatalmukba került, egyébként ártatlan németeken és magyarokon. A szlovákok sem élvezték a Csehszlovák köztársaságot, minden alkalommal kiléptek belőle, amikor csak tehették. A horvátok és a szerbek együttélését és „barátságát” a százezer halottat követelő délszláv háború zárta le, olyan embertelenségekkel, amelyeket már kezdtünk itt, Európában elfelejteni. Románia is maradt igazi balkáni ország, hiába szerezhetett meg egy darabka igazi Európát, Erdélyt. Arról nem is beszélve, hogy egész nemzetiségeket üldözött el a szülőföldjükről. Ezekben az országokban egyébként mind a második világháború előtt, mind utána ocsmányabbnál ocsmányabb diktátorok sanyargatták az embereket. Nem vagyok nagy rajongója az osztrák császárságnak és a monarchiának, de minden bajával együtt valószínűleg létezése minden pillanatában emberségesebb világ volt, mint a Kárpátok Géniuszának Romániája, a Szerb-Horvát királyság, Tito Jugoszláviája vagy Tiso Szlovákiája. Szerbiáról nem is beszélve, amelynek népe az elmúlt harminc évben fizette meg a birodalomalapítási álmok árát.
Gyanítom, hogy reális haszon-költség elemzés után ezek a nemzetek is el tudtak volna képzelni maguknak egy szebb múltat.
Magyar Királyi Űrflotta
Ne fikcióként olvassuk ezt a könyvet! Mert nem az.
Ebben a múltban sem úgy történnek a dolgok, ahogy szerettük volna. Ha lehetett volna választani én azt kívántam volna, hogy Mátyás királynak szülessen egy tehetséges gyermeke és stabil dinasztiát alapítson, aminek következtében lehet, hogy a Magyar Királyság világszintű hatalom marad évszázadokig és mi nem is élünk, mert egy másik jövőben (illetve múltban) ugyebár mások halnak meg, mások születnek meg, mert más házasságok köttetnek meg.
Fikció akkor lenne, ha lehetetlent kívánnánk a történelemtől (És még az is lehet, hogy történelem sincs, csak történetek legfeljebb.), de ez a múlt nem kíván ilyesmit. Csak néhány embertől kívánja meg, hogy másként döntsön. Viszont ennek eredményeképpen nemhogy a történelemre (vagy a történetre) nem ismerünk rá, hanem az is teljesen új lesz, hogy ebben a világban a döntések nem jók, vagy rosszak, hanem máshová vezetnek. Miután nagyanyáink és nagyapáink nem élték át őket és mi sem élvezzük az előnyeiket vagy viseljük a hátrányos következményeiket, megérthetjük azt, amit a saját történelmünkből úgy látszik nem: A történelem nem a múlt eseményeinek és döntéseinek erkölcsi értékeléséről vagy akár formális logikai elemzéséről szól, hanem arról, hogy mit is akarunk gondolni a múltról. Nekem azt üzeni ez a történelemkönyv, elégedjünk meg azzal az örömteli csekélységgel ezzel a múlttal kapcsolatban, hogy felmenőink túlélték. Így mi is élünk és cselekedhetünk, úgy, hogy mi is túléljük, hogy aztán a gyermekeink és az unokáink is élhessenek és dönthessenek. A világ már csak olyan, hogy most is éppen hasonló súlyú döntéseket kellene hozni és ugyanúgy nem látunk előre, mint ahogy korábban sem soha. Mindig ott egyensúlyozunk a lét és a nem lét határán. Ebben a könyvben egy kellemesebb lét-oldalra pottyanhatunk át. Élvezzük ki! Megjegyzem, az egyik ebből a dimenzióból származó ismerősöm szerint Őfőméltósága a Kormányzó sokkal nagyobb szerepet játszott az itt leírt történésekben, mint azt a szerző Gömbös Gyula miniszterelnök középpontba állításával sugallja. Azt hiszem összehozom őket, aztán kérek egy kávét.
És végül: A szerző úgy tájékoztatott, hogy ennek a múltnak a jövőjében, vagyis a miénknek megfelelő jelenében már a Magyar Királyi Űrflotta is megalapításra került és jelentős szerepet játszik a nagyhatalmak közös űrkutatási projektjében (sajnos a projekt szó ebben a jövőben is létezik).
Nem vagyok az az űrhajós típus, de már ezért a névért magában megérte.
Egypercesek
Jókai Mór hagyatéka a digitális térben
Szabadon elérhetőek a Jókaihoz kapcsolódó műtárgyak
Könyvtári rendszerünk lelke
A hírekkel ellentétben az olvasás, a könyv egyáltalán nincs válságban ma Magyarországon
Boncasztalon a Hail Mary küldetés
Az űrutazás első ötletétől az utolsó esélyt jelentő misszióig