Tömörkény Istvánról az oktatásban jóformán alig esik szó. Nem baj ez neki, annál nagyobb baj ez nekünk. Ismerjük el, nem élhetünk Tömörkény nélkül, és hogy miért nem, annak magyarázata igen egyszerű: olyan sűrű, múltidéző-ködöket megsemmisítő, tiszta és erős próza az övé, hogy hiányában egészen más lenne minden, amit a századfordulós magyar prózáról gondolunk. Az ő írásművészete a magyar próza sava-borsa. Nem véletlen, hogy annyian, jelentősebbnél jelentősebb szerzők, tekintették viszonyítási pontnak, hivatkoztak rá, mint mesterükre. 

Mesterek mestere
Ha a Tennessee állambeli Mephisről gondolkodás nélkül a legendás Elvis Presley, Szegedről magától értetődően azonnal Tömörkény István legendája kellene, hogy eszünkbe jusson. Nélküle még a szegedi halászlé is ízét vesztené. Két, nem akármilyen mestertől, két elvakult Tömörkény-funtól idéznék: „Különben sem tartozott azok közé az emberek közé, akik idegen emberek előtt szeretik nyitogatni szívük fiókjait, ahol finom port szitálnak az évek anyafohászra és gyermekgügyögésre, muzsikás éjszakák számláira és elfakult kézirásokra, régi melódiákra és színehagyott pántlikákra. Valahol a szíve fenekén örökösen zengett egy mély húrú líra, de csak egyesegymagának, soha a világ fülét ahhoz közel nem eresztette.” Írta róla Móra Ferenc, míg Kosztolányi Dezső úgy véli: „Ilyen körülmények között félénken állok elő azzal a nagyon félénk indítvánnyal, hogy a főváros is nevezzen el egy utcácskát a szegedi író nevéről, ki a legnagyobb magyar causeur volt, egy csevegő, aki írt.” A dolog szépséghibája, hogy Kosztolányi óhaja a legjobb tudomásom szerint azóta sem teljesült. Ami ennél ténylegesen nagyobb és súlyosabb baj, hogy a száz éve, április 24-én meghalt író a szélesebb közönség előtt a mai napig nem ért el komoly sikert, mint mondjuk, Móra Ferenc, akit, valljuk be, ha nehezen is, de azért sikerült az emberek fejébe beleverni. A Tömörkény-boom tehát egy darabig, remélhetőleg nem sokáig, még várat magára. És, hogy egy kortárs szerzőtől származó citátummal se maradjunk adósak, hadd idézzem Győrffy Ákos írót, költőt az évforduló kapcsán megjelent cikkéből: „Tömörkény semmi különöset nem tesz novelláiban, csak kérlelhetetlen szelídséggel odavezet minket az életünket alakító erők forrásához, hogy nézzük meg jól, milyen anyagból vagyunk gyúrva, milyen esendőek és fenségesek vagyunk egyszerre.”

Emberek, tájak, szokások
Legújabb kiadványával, amely a Mihály furfangéroz nevet kapta, a Kortárs Kiadó komoly mulasztást hivatott pótolni. A könyvben a szegedi író kötetben meg nem jelent írásait gyűjtötte egybe dr. Urbán László irodalomtörténész, nem feledkezve meg egy érdekes, az eligazodásunkat mindenképp segítő utószóról sem. 
A könyvet olvasva beszéljünk rögtön arról, hogy Tömörkény kétségbevonhatatlanul nagy író. Témái egészen kicsik, apró, nüansznyi dolgokról ír, a hétköznapok szürkéjéből merít, finoman, érzékletesen, nem spórolva meg a kellő szarkazmust. Tömörkény, túlzás nélkül állítom, mindent tud. Ha kell, káprázatosan lírai: „Könnyeket sírnak a fák levelei, és a csöppek lyukakat vájnak a homokba.” Ha kell, humorosan ironikus: „Jó sport a gereblyézés, továbbá a pajzstetű irtása az akácfákról, s nem utolsó hátgerinc-gimnasztika a paréjt kihúzgálni a szőlőtőkék közül a homokhártyából.” „A művészekre is átszállt az a régi magyar ipari sajátság, hogy idejére nem készülhet el semmi.”
Arról már kár is beszélni, hogy a főzésben-sütésben is otthonosan mozog. Érdekfeszítő gasztroetimológiai csemegét olvashatunk a paprikásról, nevezetesen, halpaprikás vagy paprikás hal, ez itt a fontos ügyeket háttérbe szorító kérdés. Röviden hadd idézzek étvágygerjesztő gyanánt a szövegből. „Csak úgy van az, hogy a halpaprikás szó akkor kezdett polgárjogot nyerni a nyelvben, mikor a hetvenes években vendéglőszobák ételévé vált, és mikor hirdetni kezdték a vendéglők, hogy itt ’ma és minden pénteken halász által főzött halpaprikás’ kapható.” És bár a klímaváltozás kezdetben ritkán kopogtatott a huszadik század ajtaján, néhány év olyannyira melegre sikerült, hogy az Tömörkényt sem hagyta hidegen. 1903-ban írja: „Két éve karácsony napján, délután nyitott ablak mellett voltunk fűtetlen szobában, akkor csakugyan nem kellett a gyereknek azt kérdeznie, hogy ugyan nem fázik meg a Jézuska, mikor egy szál ingben repül a téli éjszakán.” 

Végtelenül termékeny
A kötet végi utószóban mintegy másfél oldal arról nyújt tájékoztatást, hányféle lapban publikált a terméketlennek aligha nevezhető Tömörkény. Ki hitte volna, hogy valaha Az Alkoholizmus, Az Alkoholizmus Ellen, Uj Magyar asszony néven létezett lap, a Magyar Géniusz, a Pesti Hírlap, a Pesti Napló ugye, nem szorul különösebben bemutatásra.
A Mihály furvangéroz című kiadvány, egy pillanatig sem kétlem, bármilyen igényt bőségesen kielégít, annyira jó, annyira egyedülálló, annyira a miénk, hogy szem nem marad tőle szárazon. 

Kép forrása: cultura.hu