Rüdiger Safranski Idő című könyve szellemes eszmetörténeti munka. Sokan futottak már neki az idő témájának, filozófusok, művészek (Safranski mindkettő amúgy), hogy megmagyarázzák, mit is kell érteni azon a fogalmon, hogy múlt, vagy, hogy jövő, netán jelen.  Aki úgy gondolja, hogy momentán nincs jobb dolga és szívesen tesz egy kis időutazást, az nosza vágjon neki a német szerző művének. 

Az elkezdés ideje
Azért ez az „eszmetörténeti”, mint jelző, nagyon izgalmasan hangzik. Az 1945-ben született Rüdiger Safranski nem akárki a kortárs német filozófusok, filozófiatörténet szakértők, írók között, hiszen nem kisebbekről írt monográfiát, mint a nagy Nietsche-ről, Schoppenhauer-ről vagy Heidegger-ről, és akkor így máris érthetőbb ez az „eszemtörténeti” dolog. 
A nagysághoz, elismertséghez jelentősen adott hozzá az, hogy Safranski (akinek a nevéről nekem – már bocsánat – folyton a Macskafogóból ismert és kedvelt Safranek jut eszembe) alkotta meg a filozófiai nagyesszét, mint műfajt. És, hogy (jó)kedvet csináljak az amúgy nem is vastag és mégis vonzó kötet elolvasásához, idevésem a szerző borítóra, jelvényként kitett egyik idézetét. „Az elkezdés ideje, a szerencsés lezajlás félútján azt a ragyogó pillanatot jelenti, melyben az ember úgy érzi, hogy szövetségben áll az idővel. Az elkezdés ideje az egyén ideje, aki felfedezi valódi önmagát, kezdeményez, és végre maga mögött hagyja ezt az egész régi szart, hogy Karl Marxszal szóljunk.”

Nyílt idő és a zárt idő
De miről is szól az Idő című kötet? Az író komoly elemzésnek és sokféle megközelítésnek veti alá ezt a legkülönlegesebb, leginkább elvont dimenziót. Így például magyarázza a lineáris idő elviselhetetlenségét, a várakozás, az unatkozás idejét, a kezdés idejét, a nyílt és a zárt időt, valamint a sokat ígérő kezdetek esélyeit. Az idő fogalma, értelmezése kapcsán Safranski rámutat az idővel összefüggésbe hozható gondra, a „társadalmivá tett idő”-re, a csodálatos pontosságra, ami az időfegyelem szóval is jellemezhető, de ugyanúgy foglalkozik az úgynevezett időtervekkel, az idő gyorsításával és lassításával gyanúsított dolgokkal, a rohanó idő közhelyes, bár minden generáció által megtapasztalt élményével, és foglalkozik az idővel az üdvtörténet és a történelem aspektusai szerint is. A mélységeket és néha felszabadító részként könnyedebb megközelítéseket tartalmazó kötetben természetesen szó esik a határidők pokláról, a ciklikusságról, az idő absztrakciójáról, és arról is, hogy vallások, a materialista és progresszív, avagy posztmodern filozófiák miként értelmezték, értelmezik az időt.

Idővel időtlenül 
A kiadó ajánlása szerint: „Ha az idő csupán az volna, amit az órák mérnek, akkor nem jelentene többet, mint az események mérhető tartamát. De így még csak nem is érintenénk az unalom, a kezdet, a gond, az örökkévalóság vagy éppen az irodalom idejét, melyek sajátlagos temporalitásokként állandóan ismételt vizsgálatot követelnek maguknak. Rüdiger Safranski az, aki most minderre vállalkozott, és az időtapasztalatok egymást gyakran elfedő eszmetörténeti és kulturális rétegződéseit a tőle megszokott lényeglátással és megfontoltsággal tárja elénk.”
Én pedig csak egyet ajánlok az olvasónak még Sarfanski kötete kapcsán, ha van a karjukon óra, azt csatolják le arra az időre, míg a könyvet kezükbe veszik, így tán az olvasás idejére kiléphetnek az idő fogságából és eljuthatnak egy olyan közegbe, vektorba, szférába, ahol az idő fogalma nem létezik, vagy legalábbis nincs értelme.