Mindig és úgy, de úgy szerettem volna zenekritikát írni! Ennek oka az, hogy teljesen botfülem van, amit egy olyan énekhang koronáz, amely érzékenyebb egyéneknél védekező süketséget idéz elő. De a modern könnyűzene megadja azt a boldogító szabadságot, hogy én is zenekritikus lehessek! Király!
Persze van ebben egy kis csalás, mert ha az ember korunk énekmondóinak teljesítményéről ír, valójában nem a zenét, hanem az előadást minősíti, akarom mondani műérti. Mert ez költészet. Tehát végül is a vers az, ami hat. Viszont az a verselemzés bűnébe esés, ha az ember nem az irodalomtanár erőszakos nyomására, hanem teljesen saját magától akarja kitalálni, hogy mire gondolt a költő, vagy a zenész. Pedig csak jó hallgatni…

1988 május elsején voltam először Kispál koncerten, aminek semmi köze a Kiscsillag 2017-es lemezéhez, de jól esik leírni, olyan nosztalgikus. Nem tetszettek, de emlékszem rájuk, meg arra, hogy a Beatricse előzenekara voltak, aki viszont nagyon nem tetszettek, különösen az, hogy a Rícsések (nem a zenekar), vagy bárkik, sörösüvegeket dobáltak a pogózó tömegbe. Ez akkor még nem volt divat, különben is megvetem azokat az embereket, akik nálam is részegebbek. Katona voltam akkoriban, illegálisan civil ruhában és nem voltak aranyos csajok, csak izzadt farmerdzsekis tömeg.

Sem a Kispál és a borz, sem a Kicsillag lemezei soha nem tetszenek elsőre. Megszoktam már, amelyik lemez elsőre kifejezetten fülbemászó, azt harmadszor már nem hallgatom meg.
„Nincs madár az ég falán”
Fura csávó ez a Lovasi. Lemezről lemezre tanult meg énekelni, egyre jobban. Állítólag dilis, ami a költőséggel együtt jár és szerette a feleségét, sőt azután is szerette, hogy elváltak és bánja. Dalaiból tűnik ki. Ez nálam belépőjegy az emberségbe, neki azt is megbocsájtom, hogy haladó, mert egy-két jó sor belépő a mennyországba, és az ember várja, ahogy az autóban hallgatja a Balaton felé, hogy jöjjön az a néhány sor, amit üvölthet, mert annyira kifejezi azt a valamit.

A fiamból (12) is Kispál-, meg Kiscsillag-rajongó lett a Húsrágó, hídverő, az Utolsó agy, meg a Tiszai pu. a kedvenc számai, most egymással szemben hallgatjuk (fülhallgató) a Semmi konferenciát, mert most szóltam neki, hogy van új lemez. Neki se tetszik elsőre, de még van esély.

„Nálad tényleg nem lehet jobb semmi”
Mert közben eszembe jutott, hogy az új produktumról kellene írni és közben a végére ért a lemez és ez az utolsó szám (egy sora, valami refrén). Nem tudom, miről szól.
„Nem biztos, hogy valaki majd kopogtat még egyszer”
Ez meg az első számban van. Valami rémlik, de nem nézek utána, mert egy magyar úr nem használ guglit, de ez valami színdarabszerű előadás a Földes Eszterrel, nem? 

Istenem! Tudom a Lovasi második feleségének nevét! Meg tudom, hogy elvált és újra… Elragadott a bulvár. Persze ez onnan van, hogy Földes Eszternek volt egy beszélgetős műsora, amit elkaptam egy éjjel a Királyi Tévén és a csaj, a nő, a hölgy, a művésznő… (Hogy kell most ezt mondani?) (Szerintem a „jó csaj” kifejezés lenne a legjobb.) …kifejezetten jó műsorvezetőnek bizonyult, amikor a Dolák-Saly Róberttel beszélgetett. Rágugliztam más epizódokra (Nem mindig viselkedem úriemberként.) és megtaláltam a Lovasis beszélgetést is. Az utózmányok ismeretében különös volt látni, hogy a Dolák-Salyval mennyire jobban megtalálták a hangot elsőre, mint a Lovasival. De a sors útjai kifürkészhetetlenek és most közös színpadi művet készítenek. „Istenem”....... „A helyükön ragyognak-e a csillagok?”

„A lányok örülnek, ha vége van az egésznek”
„Egyszer csak a diszkógömbig felúsznak”
„Senki nem kérdezi tőlem: Diszkókirály mit innál?” Ezt talán a Leskovics énekli. Mert emlékszem, valamit ő is énekel. (Az jó, mert a Pál utcai fiúkat is szeretjük.)
Nem tűnik egységes lemeznek, vagy talán nem figyeltem eléggé a szövegekre. (Lehet, hogy jól sem sikerült mindegyiket leírni.)
De a gunyorosságot félretéve, ez nem egy korszakalkotó lemez, talán nincs annyi ütős sor rajta, mint a korábbiakon, talán még depisebb (elnézést a szóért), de hát öregszünk és az élettapasztalat a költőket is csak szőrmentén teszi boldogabbá. 

Most az jutott eszembe, hogy boldogtalan gyermekkor, meg az, hogy a Lovasi szereti a konferencia szót. De miért? És a petúnia szó is szerepel az egyik szövegben.
A Bújócska című szám jó, mert a méla melankólia, ami átlengi, olyan zenével párosul, ami nem töri át az értelmezési parabolát. Ez utóbbi, ha jobban meggondolom, még igaz is, pedig esküszöm nem komolyan gondoltam. Én nem bánnám egyébként, ha a zene kicsit karcosabb lenne – talán a színpad kívánalmai miatt lett ilyen –, mert ha fel is zaklat, a feszültséget nem viszi el, úgy ahogy azt kell.
(Innen most kihúzok egy kétszáz sornyi pszichoanalitikus verselemzést az olvasó iránti jóindulatból, de valakivel majd jól elolvastatom, hogy az én örömöm is meglegyen.)
Meg a katarzis.
„Fogtam a mostot és mindigre széttapostam”
És ezzel a legjobb sor is megvan. És meg is vagyok véve.