Közel négyszáz oldalon tekinti át a múlt századi hazai történelem egyik meghatározó alakjának életpályáját Catherine Horel francia történész műve, a Horthy című kötet, amelynek magyar kiadását a napokban mutatták be. A szerző – ahogy ezt különböző hírességek esetében megszokhattuk – szegről-végről magyar. A nagymamája a harmincasévek végén költözött Franciaországba. 

Eddig ismeretlen anyagok
Catherine Horel az eseményen arról beszélt kissé tört magyarsággal, hogy Horthy Miklós életében ugyanúgy az első világháború vége hozott „brutális cezúrát”, mint Magyarország történetében; el kellett dönteni, milyen jövő felé induljanak. Művében bő teret szentel a hatalomra kerülésekor már ötvenéves, így kissé korosnak számító főtiszt előéletének, valamint annak, hogy az mi módon hatott világképe, kormányzói pályája alakulására – ismertette a szerző. 
Elmesélte, hogy eddig ismeretlen anyagokra is bukkant munkája során, köztük – Portugália berni nagykövetségén – a Horthy-család vízumkérelmének irataira, de nagy reményeket fűz ahhoz is, hogy a vatikáni levéltárban megnyitják a tudósok előtt XII. Pius pápasága idején keletkezett anyagokat is.

Emberi viszonyok, konfliktusok
Pók Attila történész arról beszélt: Catherine Horelről témái és származása miatt is „nyugodtan mondhatjuk, hogy magyar történész”, aki a nyelvet is beszéli, különlegessége pedig az, hogy a történelmi problémákat az emberi viszonyok, konfliktusok szintjén képes vizsgálni.
A kiadó szerint „a neves francia történész a hazai elfogultságoktól és történelmi emlékezetzavaroktól mentesen, tárgyilagos távolságtartással ad teljes képet Horthy személyes, katonai és politikusi életútjáról. Eddig sem magyarul, sem más nyelveken nem született korszerű szemléletű, tudományos igényű monográfia a XX. századi Magyarország tragikus negyedszázadának meghatározó alakjáról. Catherine Horel terjedelmes kötete objektíven elemzi Horthy személyiségének ellentmondásait, történelmi szerepét és felelősségét. A forrásmunkákat illetően Horel dolgozta fel először a vatikáni levéltár anyagait, és a korábbiaknál mélyebben tárgyalja Horthy portugáliai emigrációjának időszakát is. A szerzőt Horthy életpályájának feldolgozásában mindenekelőtt az a folyamat érdekelte, hogy a dualizmus korában szocializálódott, XIX. századi értékrendet valló katonaember a XX. század történelmi viharaiban hogyan változott meg, és hogyan nem volt képes mégsem alkalmazkodni azokhoz a politikai kihívásokhoz, amelyekkel szembesült.”

Nem lehetett nem revizionistának lenni
Romsics Ignác történész elmondta: azóta, hogy 1919-ben a politika színpadára lépett, Horthy „a magyar történelem egyik jelen lévő és megosztó személyisége”, akinek uralmát az akkoriak többsége a gonosztól való megszabadulásként értékelték, míg mások „egy gyilkost, egy fenevadat láttak benne”.
Horthy kormányzóvá választása „mindenki számára ideiglenes megoldás volt”, amíg nem lesz ismét királya az országnak, de nemsokára már az állami adminisztráció építette annak az imázsát, aki 1938 és 1941 között „majdnem újrateremtette a régi Magyarországot”.
A kormányzónak, mint ízig-vérig katonatisztnek, legfőbb gondolata az volt, hogy „rendnek kell lennie”, így a szélsőbaloldali és a szélsőjobboldali tüntetőkbe is hajlandó volt belelövetni, egy neki tulajdonított bon mot szerint annyi különbséggel, hogy utóbbiakba sajnálattal.
Romsics Ignác a 19. századi értelemben vett konzervatív emberként jellemezte Horthy Miklóst, aki adottságként kezelte az 1848-49-es polgári átalakulást, de az állam irányítására nem volt felkészülve. Mai értelemben véve antiszemita volt, de a rendszer támaszát adó zsidó származású nagytőkéseket partnernek tekintette.
Azt mondta, „nem lehetett nem revizionistának lenni a két világháború közti Magyarországon”, megemlítve, hogy a konzervatív társadalmi rendet felforgatni akarókkal szemben „nagyon elutasító és agresszív állásponton” volt.
Az 1940-es évek második felében ő lett „az ördög, akitől minden rossz származott”, de igényes átfogó monográfia még évtizedekig nem készült róla – tette hozzá.