Daniel Arasse Leonardo könyvét elsősorban azoknak ajánljuk, akik a huszadik században hallottak először az itáliai mesterről. Talán különös, hogy efféle határvonalat húzunk a lehetséges (és nem lehetséges, de legalább is nem valószínű) olvasók között, ám az ezredforduló környéke igazi cezúrát jelent Leonardo megitélésében. 2003-ban ugyanis elhunyt Daniel Arasse, francia művészettörténész és italianista, az addigi Leonardo-kutatás szintézisének megalkotója, ugyancsak akkor jelent meg Dan Brown Da Vinci-kód című regénye, amely egy egészen más Leonardo-képet sugall, mint a klasszikus értelmezés.

Ragyogó reneszánsz elme
Persze Arasse több mint négyszáz oldalas kötetéből kiderül, hogy a hagyományos Leonardo ábrázolás se volt mindig egységes. Könyvének első részében éppen azt mutatja meg, mennyi módon, mennyi szemüvegen keresztül lehetett nézni erre a ragyogó reneszánsz elmére.
Saját, mármint Leonardo saját korával kezdi, felvázolva a reneszánsz szellem sokrétűségét, érdeklődésének irányait, felvillantva a kortársak, pályatársak, vagy éppen konkurensek párhuzamos életrajzait, s innen jut el egészen 1997-ig (eredetileg ekkor jelent meg a kötet francia nyelven) részletesen bemutatva azt, hogy a szakirodalom hogyan és miképpen igyekezett feldolgozni Leonardo munkásságát. Felvázolja, ki, mit mondott, írt vagy gondolt Leonardo filozófiai, mechanikai, pszichológiai, fizikai tudásáról, érdeklődéséről, kezdeményezéseiről.
Persze ezekhez képest azután Arasse is elmondja a magáét, rámutatva Da Vinci ellentmondásos szellemére, sokrétű érdeklődésével szembeállítható sekélyes műveltségére, sugárzó kreativitásával szemben felfedezhető döcögő logikájára.
Ezzel a könyv legeredetibb részén túl is vagyunk, de azért kár volna letenni Arasse kötetét, hiszen olyan csemegék következnek, amelyeknek elfogyasztása során mindannyian átérezhetjük, miért igazi öröm a művelődéstörténet. Leonardo műalkotásainak elemzése ugyanis kevés szárazanyagot tartalmaz, ezzel szemben telis-tele van sztorikkal, adomákkal, meg persze a mester itt is, ott is előbukkanó szellemével.

A legkiemelkedőbb alkotói pálya
Azt ugyan nem írja, de mi azért elgondolkozhatunk rajta: Leonardo talán azért lett annyira népszerű a huszadik században, mert valamiképpen megtestesíti azt az ideált, ami valamennyiünk szeme előtt lebeg. A „reneszánsz ember”, a „polgári humanizmus”, de tulajdonképpen még a „mindenoldalúan fejlett szocialista ember” eszménye mögött minduntalan fölsejlik Leonardo Da Vinci, aki ír, fest, szobrot farag, erődöt tervez, gépeket szerkeszt, zeneelméletet alkot, óraszerkezeteket bütyköl, kutat és felfedez, s felfedezéseit mindjárt hasznosítja is, de legalább kipróbálja szobraiban, képeiben, mechanikus, hidraulikus megoldásaiban…
Olyan ember, amilyenek mindannyian szeretnénk lenni, azért népszerű, mert az emberi teljességet testesíti meg.
Arasse szerint életműve a sokrétűségével és úttörő kísérletezéseivel minden idők talán legkiemelkedőbb alkotói pályája. Kevesen tudják, ezért érdemes megemlíteni, hogy kétszázezer rajzán kívül hatezer jegyzetlapot is hátrahagyott. Élt Firenzében, Milánóban és Rómában, állt egyházi és világi elöljárók szolgálatában.
Persze Dan Brown könyve óta inkább valamiféle varázsló lett belőle, olyasvalaki, aki nem az emberi teljességet, hanem, egyfajta misztikus küldetést szolgál. (Persze lehet, hogy a kettő között nincs is olyan nagy különbség…)

Szabadon burjánzó elme
A szerző arra a lenyűgöző feladatra vállalkozott, hogy felrajzolja Leonardo da Vinci pályájának nagyívű panorámáját, úgy, hogy a széles horizont dacára megdöbbentő részletességgel tárul föl az alkotó hétköznapi világának, egyedi valósága.
A Leonardo tavaly év végén jelent meg magyarul a Typotex Kiadónál, s a Kiadó így ajánlja olvasói figyelmébe a könyvet: „Leonardo da Vinci egyszerre volt festő, szobrász, városépítész, mérnök és feltaláló – ezt a szerteágazó pályafutást a kutatók ritkán értelmezik egységes egészként. Arasse a kevesek közé tartozik: bemutatja az egyik legnagyobb elme szabadon burjánzó világát, megfesti a művész-filozófus portréját, szemlélteti Leonardo forradalmian önálló státuszát a kor kultúrájában, és roppant alapossággal elemzi művészi munkásságát.”