Lehet-e aktuálisabb írót, költőt idézni november negyedikéhez közeledve, mint Illyés Gyulát? A többszörös Kossuth-díjas magyar író, költő, műfordító, újságíró, szerkesztő, aki a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja is volt, Egy mondat a zsarnokságról című költeményével vált legendás szószólójává, megemlékezőjévé a huszadik századi magyar forradalomnak. Illyést sok elismerés ellenére, illetve megkerülhetetlen nagysága, világraszóló intellektusa okán sem szerette a kádári hatalom.

Szellem és erőszak
1968-ban megírta a Szellem és erőszak című könyvét, melyben természetesen a szocialista rendszer kritikája is benne volt.
A verseket, vele készült interjúkat, publicisztikát, kortársaival váltott levelezésének kiemelt darabjait, jegyzeteit, és cikkeit tartalmazó Szellem és erőszak című könyvet betiltották, csak tíz év múltán, a konszolidáció éveiben, egész pontosan 1978-ban engedték kiadni. Akkor a Magvető Kiadó kapta a bátor feladatot, hogy közreadja Illyés e kötetét, mégpedig a Gyorsuló Idő-sorozatban. Ha emlékeim nem csalnak, a rendszerváltás évei felé közeledve a magyar értelmiségiek újra elővették a könyvet, újra beleolvastak és – akkor egyelőre csak magukban – újra elhatároztak valamit.

Ötágú síp
Illyés, egyfajta irodalomtörténeti magányban, immár Babits, Németh László, Kassák, Szabó Lőrinc nélkül, a „Nyugatos” generációtól pedig már végképp óriási távolságra vette fel a harcot, karjában tartva képzeletbeli kardként antológiáját. A markáns, esetenként elmélyült figyelmet igénylő, illetve a kádári zsarnokság által diktált némaságban meglepően szókimondó írásokat, az általa életre keltett „ötágú síp” gondolatra utalva, A Duna fiaihoz című versével vezeti be, mintegy lírai előszóként. Egy képzeletbeli, de amúgy Kossuth óta eleven fantázia, a „Dunamenti Köztársaság” víziójáról szóló költeményben Illyés a Kárpát-medencét írja le, s költői vénája dicséretére legyen mondva: érzékletessége és fantáziája csodálatos képekben meséli el a Duna, mint édesanya és az öt nép, mint fiai megindító történetét. A költő, író, publicista tehát kétséget sem hagy afelől könyve elején, hogy itt egy már rég hallott nyílt beszéd, szöveg következik.

Tucatnyi velős esszé
Aztán folytatva a fenti szigorú és mégis színes szövegezést, egy interjú következik, melyet Illyés a párizsi L’Express újságnak adott 1963-ban, s melyről a cikk kinti megjelenésekor a magyar közönség mit sem tudhatott. Már csak azért sem, mert Illyés az interjúban elmondja, hogy Romániában éppen akkor zárták be az utolsó magyar egyetemet, abban az Erdélyben, ahol kétmillió magyar él, különös szigorú elszigeteltségben.
Hasonló a folytatás is, ugyancsak az kárpát-medencei népek és a többségi magyarság viszonyáról szólva, három levelet csatol, melyekben a szlovákokkal való kapcsolatunk történelmi állomásairól, a magyarokat 1945 után másodrendűnek nyilvánító Csehszlovákia diplomáciai baklövéseiről és modortalanságairól, valamint az akkor már „fél évszázada izzóan sütő gyűlölet pántjában lévő magyar nyelvről” mutat be írott párbeszédeket.
A könyv második felében tucatnyi velős esszé, cikk szól a kárpát-medencei magyarságról, szabadságharcról, a magyar nyelv távlatairól, a népművészetről, illetve a népi kultúráról.
A kötet végén pedig felkerül a korona az antológiára, Illyés közreadja Adyról szóló két írását. A hosszabbik tanulmányban Ady azon örökségét elemezi, mely magyarságunk és európaiságunk egyszerre jelenlévő jogos valóságának feszültségéről szól. Illyés tulajdonképpen itt válik újra időtlenné a ma, 2016-ban őt olvasó számára: égig érő fává magasodott gondolatrendszerei messzire engedik látni az olvasót.