Christopher Moore az egyik kedvenc kortárs íróm. Könyveivel rengeteg örömet szerzett nekem az utóbbi években bebizonyítva, hogy lehet szarkasztikus, vicces hangvétellel is nagyon fontos témákat kitárgyalni. És ugyanezen eszközökkel lehetséges egészen fantáziadús agymenéseket is papírra vetni. A Velencei sárkány című könyv egyértelműen Moore komolytalanabb művei közé tartozik. De vajon kell-e emiatt panaszkodnunk?

Érdemes volt újraolvasni
A sárkányok és itáliai városállamok viszálya mellett ismerős szereplőkkel találkozhatunk a történetben. Többek között megjelentik Tarsoly, a bolond, Nyáladzó, az óriás és Jones báb, a báb is Velencében. E szereplőgárdára tekintve pedig egyértelmű, hogy Moore nem hagyott fel új hobbijával: ennek a könyvnek is egy Shakespeare-dráma átirata fogja megadni a keretét. Itt és most pedig kénytelen vagyok egy vallomást tenni. Amikor először olvastam Moore Lear király átiratát, egyáltalán nem tetszett a könyv. Túlságosan hosszúnak, tekervényesnek és mesterkéltnek éreztem a történetet, amelyet az igencsak jó szereplők és humor sem tudott elviselhetővé tenni számomra. Első csalódottságomat pedig sikerült egy keserű hangvételű cikkben megörökítenem. Azonban ezen a nyáron rászántam magam a Bolond újraolvasására, tudván, hogy mire számíthatok. És csodák csodájára, amikor csak élvezetet akartam lelni a könyvben, akkor sikerült is megtalálni azt! Jókat kuncogtam Lear szerencsétlenségén, Tarsoly szókimondásán, a boszorkák és a szellem cselvetésén… El kellett fogadnom, hogy Moore eddigi könyveivel ellentétben a Bolond csupán szórakoztatni akart. És amint ezt megtettem, képes volt teljesíteni küldetését. Ezt az analógiát követve lehetséges volna, hogy azért nem tudja az én generációm már „csak” élvezni Shakespeare-t, mert a fickó annyira túl van „hájpolva” az irodalomórán?

Mea culpa letudva
Csodálatos megvilágosodásomnak azonban csak annyi hatása volt a Velencei sárkányhoz fűződő viszonyomra, hogy lelkesen vágtam neki a könyvnek. Mérsékelve elvárásaimat, csupán élvezni próbáltam az olvasottakat. De még így is csak hasonló szavakkal tudnám jellemezni, mint a Bolondot az első olvasás után: fárasztóan hosszú agymenés, amit nem biztos, hogy a kezembe vennék, ha nem Moore vigyorogna a borítón. Mindamellett, hogy Tarsoly és Nyáladzó páros vulgáris szókimondása kezd már egy kicsit unalmas lenni (azaz immár lerágott csontnak tűnt, amikor újra és újra előjön a „mert minden történetben lennie kell egy kibaszott szellemnek” mondat), egy sokkal zavaróbb problémát is felfedeztem a könyv szerkesztésében. Moore a Velencei sárkány című regényének cselekményébe két Shakespeare drámát is beleszőtt: az Othellót és a Velencei kalmárt. És mivel ez utóbbit én nem olvastam, ezért képtelen voltam pontosan elkülöníteni Moore álomvilágát az igazi drámáktól. Ez pedig igencsak zavart olvasás közben. Így ugyanis, ami a Lear király Bolondjában merész, irodalmi újító munkának látszott, az a két dráma és a modernitás mezsgyéjében egyszerű zagyvaságnak tűnt…

Önálló történet jobb lett volna!
Persze a könyv magán hordozza a jól ismert Moore-jelleget. Sokszor vicces, néhol drámai, viszont igencsak távol áll a könnyed befogadhatóságtól, ami az író eddigi műveit jellemezte. Persze, lehet, hogy azért éreztem így, mert folyamatosan törnöm kellett a fejem, hogy a kapzsi kalmárokon a még kapzsibb zsidó vajon a színdarabban is egy sárkány segítségével állt-e bosszút, avagy csak az angol bolondot használja fel ördögi tervéhez? Az mindenesetre biztos, hogy egyik plusz karakter sem javította fel nagyon a történetet. Sőt! Az egyik az izgalmat, a másik a könnyed humort szipolyozta el. Egy idő után ugyanis már nem aggódtam, amikor a gonoszok leszámolásra készülődtek, hiszen tudtam: legrosszabb esetben a sárkány el fogja intézni őket. Tarsolynak pedig abszolút nem tett jót az, hogy megszűnt a király/királyné bolondjának lenni, és saját érdekében, bánatosan volt kénytelen ármánykodni. A kevesebb vicc és a szexmegvonás nem igazán tett jót a karakternek. Mondhatni „shakespeare-i” szürkeségbe süllyedt kedvenc akrobatánk.

Nem nyűgözött le
Bízom benne, hogy ha egy-két év távlatából újraolvasom majd a sárkányos történetet, akkor fel tudom fedezni benne az eddig megbúvó, eget rengető humort és mondanivalót. Szentül megfogadom, hogy addigra át fogom rágni magam a Velencei kalmáron is, hogy e hiányosságomon biztosan ne múljon a dolog! Most azonban csak egy gyenge közepesnek tudom nyilvánítani Moore e munkáját. Amit még azzal a mondattal sem ajánlhatok megvételre, hogy „legalább a gyerek, aki kapja, jó elemzést fog írni irodalomórán”! Mert nem.