Hogy a tizennyolcadik században minden különösebb felindultság nélkül kimiskárolták a szép hangú kóristákat, hogy megőrizzék hangjuk éteri csengését, nos, azén én már a nyolcvanas évek derekán elcsodálkoztam. Valami végtelenül unalmas szemináriumon, a pad alatt olvastam a Mozgó Világ aktuális számát, amely, egyebek mellett, Moldován Domokos Heréltek című forgatókönyvét is közölte.
Akkoriban azonban még fiatal voltam és kevéssé fogott meg a probléma szentimentális oldala, még kevésbé a dolog tragikus vetülete. A tizennyolcadik századdal összefüggésben akkortájt nekem leginkább Fellini Casanovája jelentette fogódzót, s ennek megfelelően a herélteknél jobban érdekelt, az a kérdés, hogy a vadóc Szilviával, vagy a decens Andreával lenne-e jó összekötni a következő hónapokat, heteket, esetleg napokat… Hja, a boldog nyolcvanas évek… Meg amúgy, elég tahó is lehettem…

Műtét egy csembalón
De most lássuk a boldogtalan tizennyolcadik századot, amelyen a Typotex kiadó közelmúltban megjelent regénye, A kasztrált vezet bennünket keresztül! És mindjárt képzeljünk is el egy világvége alpesi falut, ahol egy süketnéma harangozónak gyermeke születik. Naná, hogy a paptól. Ki mástól? Ezt hívták akkoriban biztonságos szexnek… Kinek, de főképp hogyan fecsegne egy süketnéma?
Hogy azonban ne legyen olyan egyszerű a sztori, furdalja gyötrő aggodalom a papot, aki nem kívánt gyermekét helyezze el egy mózeskosárba, s bízza egy gyors hegyi patakra! A kosarat pedig halásszák ki, mondjuk szerzetesek, s – a körülményekre tekintettel – nevezzék el Mózesnek, s vegyék magukhoz a gyermeket!
Így kezdődik A kasztrált története, aki templomi kórusba, majd kamaszkorához közeledve a műtőasztalra – na, ne túlózzunk: egy csembalóra – kerül, ahol a fentebb megismert, kevéssé emberbarát műtétnek vetik alá. S, bár az imént azt írtam, így kezdődik…, valójában csak most veszi kezdetét Mózes Froben igazi története, aki világhírű énekes, meg – mit tesz isten – fülig szerelmes férfi, s végül – na, még mit nem tesz isten – apa lesz.
Nem lövöm le a poénokat. Fordulatos és olvasmányos történet A kasztrált, még akkor is, ha egyes részleteit olvasva, az ember leginkább a pokolba kívánná az egész tizennyolcadik századot.

Valóság és fikció
Különösen pokolba kívánná annak tudatában, hogy a szerző remek érzékkel keveri a valóságot és a fikciót a regény lapjain. Mindvégig úgy olvashatjuk a könyvet, hogy nem lehetünk egészen biztosak abban, hol kezdődik a képzelet és hol végződnek a tények.
A regény csúcspontja, az Orpheusz és Eurüdiké 1762-es bemutatója a bécsi Burgtheaterben például megtörtént esemény, itt azonban egyfajta tükörképe főszereplőnk sorsának, allegória, s egyúttal, fordulat a meseszövésben. A szép „musico” Gluck Orpheuszának eléneklése után menti ki az ő mindenórás Eurüdikéjét, azaz a regényben gyermekkori szerelmét, Amaliát brutális férje karmai közül. Az asszony persze belehal a szülésbe, s így – hmm, most mégis poéngyilkos leszek… Áh, ez nem is akkora csavar… Aki nem akarja tudni, ne olvassa tovább! – az árva Nicolai apjává válik hősünk.
Tény, hogy a könyvben nem ez a fordulat az igazán érdekes, hanem maga az életút, a kiszolgáltatottságtól a világsikerig vezető, ám mégsem irigylésre méltó pálya. Van, aki azt írta a könyvről: „Gyönyörűen, érzékletesen van megfogalmazva a regény, ám mind a kasztrálás, mind a musico magánya úgy van megírva, hogy a könnyeimmel küszködtem olvasás közben. Egyszerre szép és sötét történet.”
De, ha ekkora érzelmi hullámokat nem is vet mindenkiben a szöveg, azért azt is el kell ismerni, időnként szaporább légzésre készteti az olvasót a történet, sőt, olykor-olykor még le is kell tenni a könyvet, hogy kicsit szellősebb lehessen a befogadás. Na, meg a konyakospohár is kiürül időnként…

Harangok
Jó lenne egyszer elbeszélgetni a szerzővel: honnan a csudából szedte ezt a valóban megragadó történetet. A Svájcban élő amerikai író, Richard Harvell azonban nem túl beszédes fickó. Olyanokat lehet róla tudni, hogy New Hampshire-ben született, a Dartmouth College-ben tanult angol irodalmat. Manapság pedig a feleségével és fiával Baselben él. A kasztrált az első regénye és hiába fordították már le több, mint egy tucat nyelvre, Harvell nem mozdul ki alpesi menedékéből. Visszahúzódva él, nem nyilatkozik, nem publikál. Fura figura, az biztos.
A könyv eredeti címe The Bells, azaz A harangok, aminek sokrétű szimbolikája, egyes kritikusok szerint elveszett a magyar címadás során. Nekem azonban nincs ilyen hiányérzetem. Hiába utal az eredeti cím az anyára, az egeket szólító hangra, vagy éppen a harangok feliratára – Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango – és sokféle utalásán keresztül Mózes Froben életére, azért A kasztrált mégis jobb cím. Nekem legalább is, aki a pad alatt olvastam a Herélteket, s közben szerelmes álmokat szőttem.