Rejtély ez a könyv. Az íróról, Papp Dezsőről nem találtam semmit. Kecskeméti György, a fordító, valószínűleg Kecskeméti Ármin egykori makói neológ rabbi egyik fia. Az Élet a csillagokon
1945-ös „Gondolat Kiadás”. A hivatkozásokból úgy tűnik, hogy a német nyelvű kéziratot (Was lebt auf den Sternen) 1943-ban zárhatta le a szerző. Tiszteletre méltó igyekezete a magyar könyvkiadásnak, hogy 1945-ben ezt a könyvet, minőségi papíron, a leggondosabb nyomdai munkával képes volt a köz rendelkezésére bocsátani.

„A csillagokat élőlények lakják”
Ha az ember érdeklődik a tudományos ismeretterjesztés és a tudomány XIX., XX. századi fejlődése iránt, igazi csemege egy olyan könyv, amely a csillagászat, az exobiológia, az asztrobiológia, a rakétatudomány, a paleontológia XX. század közepi állapotáról ad az alapos ismeretterjesztésnél is talán kissé mélyebb áttekintést. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a tudomány fejlődése töretlen, kudarcok nélküli diadalmenet. A könyv nem rejti a korábbi évtizedekben meghaladott tudományos tanok sorát. Hetven év távolából pedig mindennél tanulságosabb, hogy azóta hogyan változott a „tudományunk”.
De nem csak ez a lényeg. A könyv nyelvezete két okból is lenyűgöző, egyrészt elképesztő pátosszal íródott, olyasfajta lelkesedés hatja át az emberi tudás nagyszerűsége iránt, amelyet manapság nem nagyon tapasztalhatunk. A másik egy olyan szóhasználat, mind a köznyelvi elemekben, mind a szaktudományos nyelvezetben, amely külön élvezeti értékkel ruházza fel a művet. Teljesen érthető mai szemmel is, de mégis, mintha egy másik magyar nyelven beszélnének hozzánk.
Kedvcsinálóul kicsemegézek most az olvasó számára néhány olyan kifejezést, amelyek leginkább melengethetik azok szívét, akiknek fejében részben még ott él az elmúlt százötven év magyar nyelvkincsének mára elveszített sok ezer szava, kifejezése, egy eltűnő világ ezer zamata. Elképesztő, hogy miképp változik a nyelv, s nem csak szavakat és kifejezéseket vesztünk és alkotunk, hanem jelentéseket is. Néha emlékeztessük magunkat erre.
Földünket a szerző némelykor „vándorcsillagnak” nevezi, sőt némelykor „vándorcsillagocskának” vagy „világgömbnek”, amelynek számtalan testvére „vonja pályáját” idegen napok köré, és amelyeket ugyanolyan lények népesítenek, mint saját „csillaghazánkat”. Örömünkre „messzelátóink téren átható ereje megrövidíti” a világmindenség hatalmas távolságait (akkoriban némelyik négyezred résznyire!), de hiába volt biztos hitünk, hogy a szomszédos bolygókon városokat vagy a kultúra egyéb nyomait találjuk, csalódnunk kellett.

„Az ember csillaga a Föld”
Hajlamosak vagyunk a fantasztikum és a világmindenség felfedezése iránt hevület korszakának kezdetét az ötvenes évekre, az első szputnyik vagy Gagarin repülésének idejére tenni. Azonban a csillagászat és a kozmológia fejlődése, párhuzamosan a fizika tudományos robbanásával, egy általános szemléleti változáshoz vezetett már a harmincas évekre, és nemcsak a tudományos közgondolkodásban, hanem az érdeklődő emberek körében is. Olyan várakozások ébredtek az emberekben, amelyeknek a tudomány és a technika sokszor máig sem tudott teljesen megfelelni, de a fantázia már akkor igyekezett kitölteni ezeket a reménybeli lehetőségeket.
A tudomány és a technológia fejlődésének az ütemét hajlamosak vagyunk a saját korunk tapasztalatai alapján megítélni. A tizenkilencedik század második felének és a századforduló utáni évtizedeknek a nagy felfedezései és a világkép változása azonban nem járt együtt olyan sebességű hétköznapi fejlődéssel, mint napjainkban. A század közepéig még volt egy állandóság érzés, csak a világkép változásával kellett megbirkózni egy emberöltőn belül.
A „felbontott fénysugár harántcsíkjai” (színképelemzés) révén, a „csillagfény jelbeszédjeként” ekkor már például többet tudtunk meg a mindenség titkaiból, mint amit néhány nemzedékkel korábban elődeink a „Föld vegytanáról” tudhattak.
Aztán a „föld megkövesült halotti anyakönyve” megmutatja nekünk, hogy az ember csak uborkafára felkapaszkodott újonc itt, „nemesi gőgje” alaptalan, amellyel e bolygó urának tekinti magát, de egyúttal a föld „remekműve” is. A „rádium, az örökkévalóság órája” segítségével a Föld korát ekkortájt kétezerötszázmillió év körül határozták meg, megjegyzendő, hogy a becslések és számítások nem is olyan régen még néhány millió évről indultak.
Tanulságos tudománytörténeti érdekesség, ahogy a szerző az emberi szemről és annak evolúciójáról mesél. Az emberi szemet „földönkívülinek” nevezi, mert az szervi alkalmazkodás a napsugárhoz, „a nappal e hőt és fényt sugárzó királynéjához”. A szem evolúciója egyébként kiváló terepe az evolúció általánosabb megértésének, a látás sokféleségében ott rejtőzik a természetes kiválasztódás számtalan olyan csodája, amely nemcsak lenyűgöző, hanem komoly magyarázó erővel is rendelkezik még ebben a korabeli formájában is.

„Rakéta a csillagokba”
A naprendszer és a bolygók életlehetőség alapján történő áttekintése során mindent áthat az a vágy, hogy legyen élet a közelünkben. Felbukkan a Mars-csatornák története és az a meggyőződés, hogy a Marson bizonyosan van élet, sőt értelmes élet is valószínűsíthető. Az is természetesnek tűnik, hogy értelmes testvéreinkkel beszélgetni akarunk, a „képrádió-készülék” kifejezés felbukkanása a Marslakókkal történő kommunikáció során az akkor már létező televíziót jelenti, olyasfajta logika mentén használva a nyelvet, mint a rádiótávíró esetében.
Érdekes összkép ez, csodásan mutatja meg, hogy a tudás korlátai, akár lényeges részletkérdések megválaszolatlansága, milyen könnyen vezet megalapozatlan következtetésekre és jóslatokra.
Felbukkan az akkor még élénken az emberek emlékeiben élő félelem, amelyet amiatt éreztek, hogy a Föld a „farkcsillagok” csóvájába kerülésekor, annak mérgező anyagai szennyezik a levegőt. 1910-ben ebből egy világpánik bontakozott ki, öngyilkosságokkal, bunkerépítéssel, ahogy az ilyenkor kell.
Mindig lenyűgözött az a vágy, amely sok ember képzeletét és sokak ambícióját táplálja, hogy az embernek ki kell törnie a Földről, és helye van a végtelenben. Megjegyzem, hogy von Braun mielőtt megadták volna magukat az amerikaiaknak azt mondta a csapatának, hogy bizonyosan örömmel fogadják majd őket, hiszen ők érték el először a világűrt (pontosabban talán annak alsó határát). Ez a gondolat szinte minden szakember fejében ott motoszkált akkoriban.
A rakétákról szóló rész tulajdonképpen Goddard-dal kezdődik. Szerinte „a gép amely majd kihatol a világűrbe” nem óriáságyú lövedéke és nem is repülőgép lesz, hanem rakéta. Figyeljünk a szavakra: „Az ilyen holdjáró rakéta félig lövedék, félig repülőgép, lövedék repülőgép”. Amelynek „mozgását egyes-egyedül a visszalökő erő, a kipuffogó gáz” okozza. Tanulságos, hogy micsoda hatása van ránk az irodalomnak, Verne óta mindenkinek a Hold lebeg a szeme előtt, mint úti cél. Goddard többfokozatú rakétája „roppant elmés szerkezet” és elméletben már meg is járta a holdat, nagyjából pontosan úgy, ahogy huszonöt év múlva történt.
Szerzőnk furcsa optimizmusa szerint: „számtalan áldozat fog elesni az emberiségnek a világűr leküzdéséért folytatott harcában.”
És végül: Jansen, a hírneves francia napkutatótól származó idézet szerint:„A más bolygókon tenyésző élet oly megismerés, mely biztosra vehető és minden kétségen felül áll.”
Ebből a könyvből megtudhatjuk, hogyan gondolták akkor. Ez az egyetlen módja az időutazásnak.
De teljesen veszélytelen. A jövő ismeretében.