Felkészülés évei
A vékonyka, alig kétszáz oldalas regény meglepő részletességgel, megmagyarázva tárja elénk a két, egymást próbára tevő ellenfél gondolatait és taktikáját. A németek részéről megismerkedhetünk a „Sivatagi róka”, Rommel észjárásával, és hogy milyen akadályokat kellett leküzdenie az alatt a két év alatt, amikortól az „Atlanti pajzs” parancsnokának kinevezték. Olvashatunk akadékoskodó tábornokokról, el nem készült védművekről, hamis propagandáról és persze fáradt német légiókról… és miután az író felvázolta az egyik oldal elsáncolt sakkfiguráinak helyzetét, kezdte bemutatni nekünk az ellenfelet is, amely szépen, lassan körülfogta a biztosnak hitt menedéket. A szemünk előtt elevenedett meg a Szövetségesek elsöprő túlereje, amelyet ráadásul a meglepetés ereje, és az ellenfél fásult önhittsége is megerősített. Meggyőződhettünk a sokat hangoztatott kijelentés igazáról, miszerint a világ legnagyobb és legjobban felszerelt hadserege indult meghódítani az elgyötört Európát.

Stratégia
A németek igyekeztek minél bevehetetlenebbé tenni az egész Atlanti-partszakaszt. Aknákkal, bunkerekkel, ágyukkal szórták tele, valamint a természet erőit is a maguk szolgálatába állították. Mocsarakat hoztak létre, és hegyeket emeltek a semmiből, eláraszthatóvá tettek potenciálisan támadható területeket. Ezen előkészületek nagy része azonban hiábavalónak bizonyult a támadás során, mivel ezekre a Szövetségesek – a hathatós légi felderítés lévén – fel tudtak készülni. A hadigéniusz Rommel ezt tudta is, így egy offenzív haderőt próbált fenntartani a megszállt Franciaország területén. Ez azonban – meglepő módon – az autokratikus Német Birodalomban nagy nehézségekbe ütközött. A védművek főparancsnokának a Nyugati Hadsereg parancsnokságán kellett ágyúkért és repülőkért kuncsorognia, Hitler bunkerében pedig a páncélos hadosztályokért… előre ellehetetlenítve a rugalmas védekezést, amely akár megfordíthatta volna a csata kimenetelét. Ezzel szemben a Szövetségesek katonai parancsnoka, Eisenhower minden tekintetben korlátlan ura volt hadseregének. Ráadásul az ő tanácsadói nem ellene, hanem vele együtt dolgoztak azon, hogy a partraszállás sikerrel lefolyjon.

A D-nap
A Szövetségesek minden lépése előre meg volt tervezve. Percre pontosan tudta minden szakasz és egység, hogy mit kell tennie, és azt is, hogy a késlekedés mások (és végül saját) halálukhoz fog vezetni. Ryan rámutatott, hogy milyen kis dolgokon is múlik  egy katonai akció sikere, és hogy mennyi mindennel kell törődnie a lőtávolon kívül „meghúzódó” parancsnoknak. Figyelembe kell vennie, hogy az ejtőernyős támadáshoz későn feljövő, teli holdra van szükség, a partraszálláshoz apályra, a meglepetéshez ködre, míg a sikerhez önfeláldozásra és egy kis őrültségre. Eisenhower többször is összezavarta az ellenségét azon a napon: bábukra felszerelt ejtőernyősöket dobatott le egész Normandiában, hogy azt higgyék a németek, hogy csak elterelő hadműveletről van szó, ugyanezen okból a francia partszakasz másik részét bombázta (hogy oda várják a partraszálló egységeket) stb. Ezen akcióknak köszönhető, hogy a német katonai vezetés, egészen a H-óráig (reggel 7) egy másik helyre várta a gyalogosok partra szállítását. A tábornokok bizonytalanságát mutatja még, hogy egyikük sem merte felébreszteni az éppen szendergő Hitlert, hogy engedélyt kérjenek a gépesített hadosztályok átcsoportosítására… ráadásul az idősebb tisztek iránta érzett ellenszenve miatt  józan Rommelt (aki éppen aznap reggel indult el Németországba feleségéhez) egészen délután kettőig nem értesítették arról, hogy bekövetkezett az esemény, amelyre már két éve próbálja felkészíteni a Birodalmat. 

Az első lépések után
Mint kés a vajon, úgy mentek át a Szövetségesek a németek Magino-vonalán, elindítva a Birodalmat az összeomlás felé. A könyv jegyzetei szerint alig tizennégyezer fős veszteséget szenvedtek el abban a hónapban a Szövetségesek, míg az egész német nyugati (B) hadseregcsoport összeomlott. Egymásnak feszülő katonai zsenik és gigászi csata helyett így csak a totális győzelemről olvashattam. És az igazság az, hogy emiatt kis csalódást éreztem. A német és amerikai tábornokok visszaemlékezéseit olvasva feltűnt, hogy milyen nagy tisztelettel beszélnek ők ellenfeleikről és a másik által megtett erőfeszítésekről. Arra gondoltam, hogy milyen szomorú, hogy nem tudta mindkét fél teljesíteni a kötelességét és becsülettel, győzedelmesen szolgálni a hazáját. Aztán a két ellenséges oldal közkatonáinak – könyvben megörökített – vallomásait olvasva elszégyelltem magam, hiszen az előbbi kívánságommal ezen ártatlan emberek tömeges halálát akartam előidézni! Hol itt az igazság? Legalább annyi biztos, hogy az éppen szundikáló – népüket mészárszékre küldő – politikusok villájában nem kell keresgélnünk…