Mindenkinek vannak kedvenc kifejezései. Nekem ilyen a „művelt laikus”, amely szerintem valami nagyon fontosat fejez ki. A művelt laikus a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek magyar ismeretterjesztő- és szakirodalom-kiadás kedvelt célcsoportja volt, a fülszövegek rendszeres szereplője, akiről feltételezték, hogy szakmáján túl is érdeklődik más tudományok eredményei iránt, illetve rendelkezik azzal az alapvető műveltséggel, amely képessé teszi egy adott szakterületben történő alaposabb elmélyülésre, és hajlandó is energiát fordítani új ismeretek további megszerzésére.
A Gondolat Kiadó gondozásában 1980-ban megjelent tanulmánykötet négy szerzője – Balázs Béla, Fényes Imre, Géczy Barnabás, Horváth József – is ilyesféle lehetőséget kínált föl: az időről szóló fizikai, filozófiai, csillagászati, paleontológiai (biológiai) ismeretek egymásra is támaszkodó áttekintését, vagyis a „művelt laikus” alapvető kiképzését ebben a tárgykörben.

Időtlen idézetek
A könyv egy-egy Platón, Arisztotelész, Leibniz, Newton, Kant, Einstein idézettel indul és a kor szokása szerint az idézetek sorát egy Lenin „gondolat” zárja. A jegyzetekben is jelentős számú ismeretlen orosz (tulajdonképpen szovjet) név fordul elő, akiket azóta a totális feledés sújtott, sokszor azoké is, akik anno idézték őket. Megjegyzem, ez a teljes elimináció, amely a „szovjet tudomány” eredményeit éri a bolsevizmus bukása után, nem biztos, hogy jogos. A Szovjetunióban elért technológiai eredmények (különösen a hadiparban és bizonyos stratégiai ágazatokban) komoly elméleti, tudományfilozófiai hátteret is feltételeznek, ami mögött bizonyosan tehetséges emberek is álltak. Az orosz kultúra és tudomány negyedszázaddal a kommunizmus bukása után is kívül marad Európán, amin szerintem mindkét fél csak veszít.
A könyv szerzőiről sokat elmond, hogy Fényes Imre fizikus például a hetvenes években szeminárium sorozatot vezetett Werner Heisenberggel közösen a kvantummechanika elvi problémáiról. Fényes sajnos meghalt a könyv elkészülte előtt, így saját (érezhetően még teljesen nem a célközönség megértési szintjéhez igazított) fejezetének nyelvezete nagyobb terhet ró az olvasóra, mint a többi. Tanulságos, hogy a kötelező Lenin idézetben tulajdonképpen a Hegelt citáló Lenint idézi. Fontos azt megjegyezni itt, újólag, hogy a relativisztikus és kvantumelméleti forradalom fizikusai milyen perspektivikus filozófiai, logikai műveltséggel is rendelkeztek.

Változó idő
Már nem emlékszünk arra a kulturális sokkra, amelyet a relativitáselmélet, persze elsősorban újságírói szinten értelmezett, köztudatba kerülése okozott a XX. század első évtizedeiben. A köznapi érzékelés egyik sarkköve volt például az abszolút idő, amely a föld felszínének (ahol élünk és ahol az evolúció létre hozott bennünket) viszonyai között, a newtoni fizika teljes épületével együtt, megkérdőjelezhetetlen fundamentuma volt. Pedig ez a tudományos felfordulás a köznapi diskurzus részévé lett, nemcsak az értelmiség köreiben, hanem sokszor a bádoglemezzel burkolt asztalú kocsmák látogatói között is. Azt mondják, a művelt és kevésbé művelt laikusok interpretációi kimeríthetetlen humorforrásként szolgáltak azok számára, akik értették, hogy a többiek mit nem értenek. Az abszolút idő fogalmának megváltoztatására nem volt szükség a mindennapokban, de felébredt az érdeklődés az idő fogalmának filozófiai és egyéb értelmezései iránt, amellyel persze a régebbi korok gondolkodói is meg akartak már birkózni.
Azt is hisszük, hogy az időt, miután meg tudjuk mérni, könnyedén használhatjuk a múlt eseményeinek sorrendezésére, mind az emberi történelemben, mind a föld és világmindenség sorsának feltérképezésében.

Mércével könnyű…
A könyv csillagászati fejezete tulajdonképpen azt mutatja be, hogy a periodikusan változó csillagászati (naprendszeren belüli és kívüli) események megfigyelése segítségével hogyan tudták őseink meghatározni mikor számíthatnak más, szintén periodikusnak tűnő történések bekövetkezésére. Nem volt könnyű dolguk, a naptárkészítés küzdelmeinek megismerésével ez mindenki számára ki fog derülni.
Aztán persze az idő mérésének könnyűsége is csak a mi számunka természetes, ez hosszú technikai fejlődés és szabványosítás végeredménye. A föld felszínén zajló életünkben az „idő tudását”, pontosabban annak az ismeretét, mikor „egyidejű” két esemény, úgy biztosítjuk, hogy elvileg mindig tudhatjuk, egy másik pontos óra mennyit mutat a világ egy másik pontján. Ezt „beállítással”, összehangolással érjük el és azzal, hogy egységes elvek alapján mérjük az időt.
De mi van akkor, ha (nagyon) múltbéli eseményeket kell valamiféle időskálához rendelni, sorrendezni, vagy az egyidejűségüket kimutatni? Ha az élet földi történetét akarjuk áttekinteni olyan romantikus nevű tudományok törvényeit kell megismernünk, mint a biokronometria, vagy a biokronológia. Bizonyosan ismerős lesz a dendrokronometria is, amely a fák évgyűrűit használja események datálására, habár még a „gugli” is alig ad rá találatot.
Izgalmas történet a geológia, paleontológia nyomozása is, amely valahol a végén, a legvégén, nyilván a régészet regényébe torkollik bele. Mindenütt dolgunk van az idővel, talán inkább a nagybetűs „Idővel”, amely ebben az esetben a köznapi emberi értelem és belátás határain túl, néha milliárd években, kozmológiai távolságokban méricskél.

Na, jó, de mi az idő?
A filozófiai fejezet természetesen egyúttal egy kis marxizmus-leninizmussal és Engels-szel súlyosbított időutazás (értékei mellett) is, amelynek során betekinthetünk egy már a teljes reménytelenségbe zuhant ideológia világfelfogásába, fogalmi vergődésébe. Az élvezeti értéke csekély ugyan, de hatvan oldal igazán nem nagy ár azért, hogy megtapasztaljuk, egy ideológia primátusától hogyan veszíti el egy csodálatos probléma is minden színességét.
Talán Fényes Imre Feuerbach idézete fejezi ki azonban a legjobban egyszerre azt, amivel a fizikának és a filozófiának (és a mi fogalmi képességeinknek) is meg kell küzdenie: „Jóllehet az ember a teret és az időt a térbeli és az időbeli dolgokból absztrahálta, mégis azt gondolja, hogy a tér és az idő, mint a térbeli és az időbeli dolgok létezésének első oka és feltétele, megelőzi e dolgokat. Ezért úgy képzeli el a világot, vagyis a valóságos dolgok foglalatát, az anyagot, a világ tartalmát, mint ami térben és időben keletkezett.”
És mielőtt túlságosan is mélyen belemerülnék a kötet kiváló szerzőinek citálásába, elárulom, miféle furcsa csavarral tehetjük le a könyvet. Nos, akár előlről a vége felé, akár a végétől előre lapozzuk át a könyvet, akár szúrópróba szerűen bele-beleolvasgatunk, sem így, sem úgy nem tudjuk meg, mi az idő. De „nemtudásunk” sokkal alaposabb, részletesebb, tágasabb lesz, és sokkal jobban fogjuk tudni, hogy mi is az, amit nem tudunk.