Ha valaki belenéz ebbe a könyvbe, mi több, el is olvassa, vélhetően nem igen tudja majd hová tenni a szerzőt, Massimiliano Parente-t. Ez persze érthető, mert a Hitler után a második legnagyobb művész című regény jóval több is, mint ellentmondásos. A regény ultra radikálisan tabudöngető, ugyanakkor még véletlenül sem komoly, és valahol nagyon is rögvalóságosan véresen az.

A bulvár alaptörvényei
És az ellentmondásosság tovább folytatódik Parente ominózus könyvével, amikor kézbe véve szembesülünk Hitler alteregójának rózsaszín náci uniformisba és horogkereszt helyett nagy piros szíves karszalaggal ékesített alakjával. Mi ez? Kérdezhetnénk, aztán gyorsan azt is bevalljuk magunknak: „hmm, biztos valami nagyon-nagyon érdekfeszítő”. Hát igen, ne legyünk álszentek, ebben talán egyetérthetünk, hisz magunk között vagyunk: eladni szexi csajjal, kisbabával, kiskutyával és Hitlerre lehet, már ha a bulvár alaptörvényeiről beszélünk. Parente is erre a napjainkban oly bevett médiatrendre hívja fel bizarr regényével a figyelmet.

Érzelmesség, érzékiség
Főhőse, Max Fontana egy jócskán excentrikus, polgárpukkasztó botrányhős, aki ultra radikálisan provokatív alkotásaival, festményeivel, szobraival, installációival hergeli a társadalmat. A történet ekként nem is egy cselekmény leírása (bár az is van benne), hanem egy állapot ábrázolása. Az író az önmagából kivetkőzött társadalom ocsmány tükörképét tartja a politikusok, a médiamunkások és mágnások, az egyházak és a prüdériától bódult kispolgári közönség arca elé. Alap, hogy nem szabad komolyan venni, a kötet egy fonák felütésű társadalomkritika, nem mellesleg agyafúrt és habkönnyű humorral édesítve. És persze az olaszokhoz hűen, Massimiliano, aki a talján irodalom új üdvöskéje, e művében is sok-sok érzelmességet, érzékiséget halmoz egymásra. Van itt, kérem szépen az orális szex iránt olthatatlan vággyal égő szerelmi háromszög, fallikus szoborral legyilkolt és fagyasztóba suvasztott titkárnő, hatéves siket-néma kislánnyal megélt pótapasági szentimentalizmus, satöbbi, satöbbi, satöbbi.

Náci pop-art

Úgy gondolom, hogy Parente senkit és semmit nem kímélve, nem tisztelve próbálja felrázni az olvasókat, hogy ráébredjenek: egy velejéig romlott világ részei, ahol egy gyilkos diktátort minden felelősségre vonás nélkül ugyanolyan kultikonná tehetnek a túlzott liberális eszmerendszerek, mint Marylin Monroe-t vagy Elvis Presley-t. Max Fontana egy vérlázító paródiája azoknak a figuráknak, akik komoly és vészesen gusztustalan hatást tettek a huszadik századra, igaz, toronymagas művészeti tehetségüknek is köszönhetően. Fontana egy képzeletbeli (?) új műfajt, a „náci pop-art”-ot készül épp meghonosítani Olaszország és Európa szerte a történet elején, amikor bekövetkezik az a bizonyos „nem szándékos emberölés”. Fontana példaképe a festőnek készülő, aztán később mégis csak a világégést generáló Hitler, akit „a legnagyobb művésznek” tart, így utánzójává, és karikírozójává is válik egyben. A nagy kérdés, hogy ezzel a náci pop-art nevű provokációval fel lehet-e rázni az egyre érzéketlenebbé váló társadalmat?