Az Afganisztánban szolgálatot teljesítő magyar katonákról az esetek nagy részében akkor érkezik hír, ha valamilyen támadás érte őket, vagy ugyanezen okból megsérültek, meghaltak. Virágh Ildikó újságíró Kardokkal ékesített – Afganisztánban tűzharcot átélt magyar katonák visszaemlékezései című interjúkötete izgalmas olvasmány, egyben látlelet és ténydokumentum a huszonegyedik század katonáiról, a magyar katonák sokak által nem ismert szakértelméről.

Hol volt, hol nem katona
A katonák, titoktartási kötelezettségükből adódóan minden egyes szavukra vigyáznak, de még ez sem akadályozza meg az interjúkészítőt abban, hogy jól irányzott kérdései eredményeként a személyesebb momentumok is napvilágra kerüljenek. Az interjúalanyok beszélnek a családjukról, a gyerekeikről, szüleikről, de még egy külhoni szolgálatban létrejött szerelemről is értesülünk.
Az interjúkészítő – megfeledkezve a hűvös, objektív távolságtartásról – néha elköveti azt a hibát, hogy a harcokat átélt katonákat számon kéri a szolgálatban bekövetkezett emberölésről, annak erkölcsi mivoltát firtatva, s ettől egy-egy rész naiv színbe megy át, ellenben kárpótol mindezért a katonák nyers, senki által nem vitatható, férfias, a tényekre szorítkozó, őszinte válasza. „Az ellenség szándéka egyértelmű volt, hiszen ránk indította az RPG-t. Abban teljesen biztos vagyok, hogy ha akkor én nem lövök, akkor ő lő meg minket. Aki az afganisztáni missziót vállalja, felkészül erre lelkiekben.” Pár sorral lejjebb olvassuk a következő, érdekes és gondolkodásra késztető megállapítást: „Véleményem szerint a katona csak és kizárólag a harcban tudja meg, hogy alkalmas-e egyáltalán katonának.”

Hegyek és sivatag között
Olyan régi, manapság ritkán használatos fogalmak jelennek meg a katonák életén keresztül, mint hűség, bajtársiasság, bátorság, szolidaritás, hősiesség. Katonák, akik a külhoni szolgálatot a nem titkoltan jó jövedelem mellett a tapasztalatszerzés céljából is vállalták, de csak ott, a helyszínen, a kősivatag és a hegyek árnyékában, egy-egy küldetés alatt, veszélyes tűzharcban derült ki, hogy valójában mit is vállaltak. Az életük kockáztatását, a testi-lelki egészségüket, épségüket. Védelemért, nőkért, gyerekekért, egy ország függetlenségéért. Sokan bizalmatlanul fordulnak a katonák felé, miközben a mindennapi élet akarva-akaratlanul tényleg hősöket csinál belőlük, akik eredetileg semmilyen hősök nem kívántak lenni. Teszik a dolgukat, a kötelességüket, munkájukat, hivatásukat: szolgálnak.
A magyar katonák a szolgálatban az amerikai és egyéb nemzetiség katonáival kell, hogy együttműködjenek. Az interjúkból az látszik, hogy ez többnyire zökkenőmentesen, a legkisebb fennakadás nélkül megy végbe, ebben fontos szerepet játszik a magyarok felkészültsége, nyelvtudása, terhelhetősége. Magyar katona egyenlő jó katona.

Örök visszatérők
Virágh Ildikó visszatérő kérdése, hogy visszamennek-e később Afganisztánba, vállalnak-e újabb küldetést, és erre szinte majdnem mindegyik, eltérő rendfokozatú interjúalany válasza határozott és egyértelmű: igen. Mint Kovács Balázs főhadnagy mondja: „Szeretnék még misszióba menni, mert ez is része annak, amiért ezt a hivatást választottam.”
Pappné Ábrahám Judit és Kolozsvári György életét vesztette az afganisztáni misszióban. Ennek az esetnek a drámai története is felidéződik a beszélgetésekben, többen elmesélik, illetve megemlékeznek a két magyar katonáról. Ha mondhatok ilyet, ez a pont a könyv legsúlyosabb része. Ez az a pont, ahol a katonáknak egy másik arcát ismerhetjük meg.
A könyvben szereplő katonák mindegyike megkapta a Kardokkal Ékesített Szolgálati Érdemjelet. Büszkék rá, örülnek a kitüntetésnek, fontos számukra. Az emberek élete, a hivatástudat – ez jön le szinte az összes beszélgetésből, -- bármilyen kitüntetésnél többet jelent nekik. Megható és rokonszenves ez a hozzáállás.
Jó, hogy megszületett ez a könyv – Hende Csaba honvédelmi miniszter köszöntőjével és Dr. Benkő Tibor vezérezredes ajánlásával – és bízunk benne, hogy minél több emberhez jut majd el, megváltoztatva a katonákról, a katonák tevékenységéről eddig gondoltakat. Jó irányba.