Megszokott tesztkérdések 
A magány és a magyar szó hiánya ugyanis emberfeletti erőt kölcsönöz mindannyiunknak: képesek leszünk az enumerációba oltott expozíciót és a természetellenesnek ható stílusjegyeket elviselni egészen addig, míg rá nem jövünk, hogy apánknak és nagyapánknak igaza volt. Ez bizony egy egészen izgalmas történet! De a reptér időtlen terét elhagyva jön csak az igazi próbája a könyvnek… vajon sikerül-e szervezetünkkel összeegyeztetni egy letűnt kor remekét? Tudjuk-e élvezni a rohanó városnézések szünetében a regényt? Esetleg még pihentet is egy-egy fárasztó nap után? És ha ezekre igennel válaszolunk, akkor leszünk képesek kiolvasni a könyvet. Ami után pedig kénytelenek leszünk elgondolkodni a legfontosabb kérdésen: tényleg a legjobbak közé sorolhatjuk a regényt? Tudunk–e valami örökbecsűt felfedezni benne, olyat, amelyről érdemes beszélni, vagy ami megváltoztatott minket?

Válaszokat keresve
Shaw monumentális műve három élet történetét tárja elénk. Egy náci érzelmű ausztriai síoktatóét, aki önként csatlakozott előbb a párthoz, majd a háborúhoz, egy zsidó könyvmolyét, aki szintén igaza tudatában akart csatlakozni a nyugat modern keresztes hadjárathoz, és egy büszke, sikeres amerikaiét, aki csak túl akarta élni a negyvenes éveket. Nem mondhatom azt, hogy nem hullámzott a regény, de az is biztos, hogy amikor az egyik történet ellaposodott, akkor a másik éberen tartotta az érdeklődésemet. Ráadásul az is egyértelmű, hogy ezzel a huszárvágással Shaw – miszerint három oldalról, különböző motivációjú és rasszú emberek szemszögéből mutatta be a második világháborút – olyan részletekre és összefüggésekre tudott rámutatni, amelyekre az egy síkon mozgó könyvek és íróik soha nem lettek volna képesek! Shaw az 1949-ben kiadott Oroszlánkölykökben egyszerre mutatott a vesztesek iránt empátiát és fogalmazott meg a győztesek felé kritikát – tette mindezt úgy, hogy négy évvel korábban még az európai hadszíntéren, csatában tüntette ki magát!

Túl kevés az idő…
Ezért nem is megyek bele a cselekmény folyásának és a jellemek fejlődésének lejegyzésébe. Talán így is a tisztességes: minek kibic módon megszentségteleníteni egy másfél ezer oldalas remekművet? Mert kétségtelen, hogy egy kiváló írásról van szó. Az író keresetlen őszinteségének hatására ugyanis megértjük (már amennyire a hetven évvel későbbi, békés Európában képesek lehetünk ilyesmire) azt a szervezett őrületet, amiben a világ hét éven keresztül részt vett. Megláthatjuk, hogy igazából nem a „jó és a rossz” csatájáról volt szó – akármennyire is el akarták ezt hitetni az életüket feláldozó „gyalogokkal” – hanem két rossz elsőségért folytatott versenyéről. Földért, erőforrásokért és a másik legyőzésével megteremthető önigazolás jogáért oltottak ki milliónyi emberéletet…

Nem kell félreérteni!
Tisztán látszik ugyanis a könyvből, hogy a háborúra szükség volt. Meg kellett semmisíteni a náci birodalmat. Viszont azt is megláthatjuk – ha van hozzá elég bátorságunk –, hogy mindkét fél a penge élén táncolt. A polgári és emberi jogokért síkra szálló Amerikában ugyanolyan negatívan megkülönböztették és gyötörték a nem fehéreket vagy a nem keresztényeket, ahogyan a harmincas évek Németországában a zsidókat! A háború azonban az eleve nyíltabban extrém nézeteket valló nácikat még inkább az abszurd viselkedés felé tolta, az utolsó évek vereségei pedig a vezetést végképp letaszította  az emberiség útjáról – létrehozva a legyőzendő főgonosz eszméjét. Ezzel szemben az amerikai, rasszista elnyomás ugyanolyan maradt. A körülmények pedig piedesztálra emelve megszokhatóvá tették a kegyetlenséget!

Nem a millió halál, hanem az elpazarolt életek…
Mindezek után eléggé furcsának tűnik, hogy a regény végén a náci egyszerűen csak megöli a zsidót, az amerikai pedig megöli a nácit, így végül a gyáva (magát a csatáktól távol tartó) filozófus éli túl a háborút. Egy kiábrándítóan propagandaszerű befejezés… Semmi katarzis, semmi csoda. A háború csak két újabb életet követelt magának, amelyekért cserébe a harmadikat megkímélte. Értelmetlen, véletlenszerű és felháborító – egy bekezdésnyire való téma. Pont olyan, amilyennek lennie kell, és amilyen valóban. Ugyanis ez csak még inkább kihangsúlyozza Shaw antimilitarista mondanivalóját. Egy egész könyvön keresztül olvashattunk azokról az eseményekről, amelyek alakították ezeket a katonákat. Átélhettük azokat a beszélgetéseket, amelyeket a társaikkal folytattak – és amelyek többször is átformálhatták a mi gondolatainkat is. A háború végére a zsidó és a náci is valamifajta révbe ért. Kiforrt a személyiségük, amely aztán másokat másképpen alakíthatott volna. Drágán szerzett tapasztalatuk megosztásának lehetőségétől fosztotta meg őket és minket a háború. Értelmetlen pazarlás… és ki tudja, hogy hány ilyen élet veszett így oda? Örökül hagyva a világot a gyáva, magukat az eseményekből kivonó túlélőknek, akiket aztán a győztesek propagandája fog formálni ezután is. Hamis indokokat és álmokat plántálva az elkövetkezendő nemzedékekbe, akik azóta is egy hazugsághoz próbálnak felnőni.

Mindezek után:
Boldogan ajándékozom meg Shawt az Oroszlánkölykök megírásáért egy képzeletbeli babérkoszorúval!