Vasadi Péter költő, esszéista nem rég lett kilencven éves. Ez olyan csodával határos esemény, mint az ő létezésének a ténye, vagy a valóság azon eseménye, hogy Vasadi Péter ír. Kinézetre egy falura emlékeztető utcában, név szerint a Magyar utcában, Rákospalotán, ül a házában és reggel, vagy este, éjfél előtt, éjfél után – ír.
Lackfi János írja: „Megvallom férfiasan, bár meglett ember vagyok, családapa és cselekvő tényező a világban, mégis olykor határozottan szükségem van arra a megerősítésre, hogy Vasadi Péter létezik.” Nem Lackfi az egyetlen tekintélyes név, aki a Vasadi-rajongók kitüntetett sorához tartozik, Esterházy Péter több írásában foglalt már pozitív állást Vasadi Péter mellett. És hogy a régmúltból is előhozakodjunk egy névvel, aki fontos szerepet töltött be Vasadi életében: Pilinszky János.

Csönd születik
Legújabb verseskötetének címe: Csönd születik. Hökkenjünk meg szépen. Hökkenjünk meg csúnyán. Mi az, hogy csönd születik, netán ebben a verseskötetben nincs beszéd, nincs mondat, nincs semmi? Épp ellenkezőleg, van beszéd, van mondat, és hát van a semmi, utóbbi a szó legnemesebb értelmében. A semmi van, mint a végtelen szimbóluma, a beszéd és a mondat semmije, felesleg nélkül, pontosan úgy, ahogy azt Isten elképzelte. „Mit akarsz? Semmit! És ezt komolyan mondom. Azt gondolják ettől, hogy nihilista vagy. Épp hogy bírni akarom. De nem marokkal. Nyitott tenyérrel” – nyilatkozta Vasadi egy interjúban. Zárójelben mondom, aki már beszélgetett a költővel, megtapasztalhatta, hogy már-már versben beszél, mint Krisztus vagy Szókratész. Ez a semmi kell, ettől a semmitől állna helyre a rend. Nem a semmi rendje. A mi rendünk. „S így felel: leszáll/a fehérben. Azaz – értettelek./Igen, én biztatom magam:/maradjak végre veszteg.”

Szentbeszéd
Nem tudom, hol nyissam ki a könyvet ahhoz, hogy ne találjak egy-egy meghökkentő, erős sort, amin aztán egész nap töprenghetek. Vasadi Péter költészete olyan, mintha napszemüveget tennénk valamelyik Krisztus szoborra, egyszerre van itt a hagyomány és a modernség, és persze az evangélium, mindenki számára elfogadható, vonzó, az unalmat kerülő formában. Vasadi versei Ferenc pápa tetszését is elnyernék, ebben biztos vagyok, kár, hogy a Vatikán nem gyűjti be a legjobb vallásos verseket. Vasadi az elsők között lenne. „Isten nagy. Mindig nagyobb./Isten szép. Mindig szebb./Fátylat a tükreinkre.”
Vasadi verseiről mindent lehet mondani, kivéve rosszat. Itt a rossz morálisan is értendő. Ezek a versek jóra vannak beállítva. Meditatív, érzékeny, pontos versek. Egy olvasási utasítás van hozzájuk, méghozzá az, hogy olvasni figyelemmel, pontosan kell őket. Mint az igazi költőket, tudják, a nagyokat. „Halk dobogás a földben./Ver a táj szíve mélyen./Látni lehet, hogy süllyed,/emelkedik a háta. A mestert/várja, megjön-e, Hátha./Nem jön meg. Itt van. Föl-/vette magára a behavazott/semmit.”

Minden egyben
Vasadit minden érdekli, kíváncsisága mindenre kiterjed, legyen az zene, közélet, kortársak és nem kortársak, Isten, haza, szerelem, jó régi témák, jó új megfogalmazásban. A zene kapcsán írja, és hadd idézzek még egyszer az interjúból: „Elsősorban a jó zenét szeretem. Nagyon szívesen hallgatok Phil Collinst, Stinget, Bartókot vagy Lisztet, és Fischer Annie zongorajátékától napokig nem térek magamhoz.” Milyen kemény ez már! És akkor a vers: „Nem tudok róla beszélni./Csak olyan szavakkal tudnék/jól (én), amik még nincsenek/kitalálva, mivel zenéből/kellene lenniük.”
Mondjuk el még egyszer, Vasadi Péter kilencven éves. A versei viszont nem idősek, csak időtlenek, mint általában a szentek és az Evangélium szövegei.