Az utolsó nyár Párizsban
Kedvenc írónk elhagyta az 1910-es évek világégését, és előre ugrott az időben a második világháborút megelőző esztendőkig. 1938-39. A regény helyszíne a francia főváros, Párizs, ahol az új háború fenyegetése – észrevétlenül – egy másmilyen életbe kényszeríti az ott élőket. Vidéki ismerőseim valami hasonlóra szokták felhívni a figyelmemet: rámutatnak arra, hogyha egy fa, nagyon sok éven keresztül rossz termést hoz, és utána újra virágba borul, akkor annak nincsen jövője. A szervezet érzi a halálát, és még egyszer, valami hihetetlen erővel megmutatja környezetének, hogy képes az életre. Remarque könyve pont ezt tárja elénk. Míg a háborúról szóló regénye a végső kétségbeesésről tanúskodik, addig a Diadalív árnyéka a végső – sokak számára utolsó – virágzást mutatja be. Azt az időszakot, amikor a mulatók, bordélyházak és bálok megtelnek helyiekkel. Olyanok kezdik két marékkal szórni megtakarításaikat, akik eddig garasoskodva kuporgatták pénzüket egy távoli jövő ígéretében bízva… 

Nem is élet az ilyen…
De mi van, ha nem jön a beígért halál? A regény olvasása során megismerkedünk Párizs egyik legfurcsább kisebbségével: a menekültekkel. Akik immár túl hosszú ideje élik a jövő nélküliek életét… munkától az italos pultig, mulatóból a bordélyházig töltik napjaikat, amelyekben immár semmilyen boldogságforrást nem tudnak találni. Kiábrándult, morózus emberek lesznek, akik csak racionálisan tudják szemlélni minden egyes napjukat, és csupán egyetlen céljuk van: még egyet megérni. Az ő figyelmüket nem kerüli el, hogy mi történik Franciaországban – éberen figyelve töltik napjaikat, hogy a baj legkisebb jelére szedhessék a sátorfájukat, és tovább menekülhessenek. Ezen két embertípus – a magát teljesen átadó és az immár soha meg nem nyugvó – egy-egy példányának össze nem illő szerelmi története ad keretet a regény által leírt fékevesztett tombolásnak és racionális letargiának.

Boldog tragédia
Ravic egy berlini sebész, aki immár nyolc éve Párizs nem hivatalos lakója. Az egyik részegség által okozott kábulatban túlélni próbált éjszakán ismerkedik meg Joan Madou-val, aki éppen – színésznői foglalkozásához híven – drámai öngyilkosságra készül. Mindketten azt teszik, amit természetük diktál: Ravic meg próbálja menteni a lányt, Joan pedig a megmentett lány szerepét veszi fel. És sorsuk összefonódik. Egy emberé, aki immár túl sok mindent látott, és egy másiké, aki éppen csak most kezd bele a halál által megihletett fékevesztett életbe. Talán nem árulok el sokat, ha megmondom, hogy közös életük a tragédia felé sodródik. De ami igazán érdekes az az, hogy a regény által felölelt egy, másfél év alatt a racionális férfinak nem sikerült meggyőznie a nőt arról, hogy milyen felszínes életet él, sőt! Maga Ravic lett az, aki egy-két pillanatig újra boldog, teljes életet tudott élni… megfeledkezett a Gestapo vallatásáról, a menekültek megaláztatásáról és a bizonytalanságról. Mire a hadüzenet megérkezik, addigra Joan már nincsen Ravic mellett, viszont közös boldogságuk emléke a férfival marad, és egy jellemétől eltérő döntésre sarkallja. Valami olyasmire, amire menekült évei előtt vállalkozott volna: nem folytatja a futást. Annak ellenére, hogy tudja, koncentrációs táborba fogják zárni, nem menekül el Párizsból. Nem hajlandó egy bizonytalan, túlélés centrikus életbe visszatérni, amelyből kiveszett az öröm. Inkább, mint a franciák többsége, megadja magát a sorsának… és reménykedik abban, hogy létezik számára jövő.

Elgondolkodtató
Hajlamosak vagyunk a háborúkat azért tragikusnak felfogni, mert a halál aratásának „köszönhetően” rengeteg élet nem tudott „kiteljesedni” egy hosszú, kihívások nélküli, monoton életben. Remarque azt bizonyítja be nekünk a Diadalív árnyékában, hogy egyetlen kiontott élet sem volt boldogság nélküli, hiábavaló. Hogy csak a legnagyobb veszély tudatában lehet csak igazán boldognak, gondtalannak lenni – amikor biztosak vagyunk benne, hogy nincsen biztos jövő. Akkor tudjuk átadni magunkat a jelennek és teljes szívvel élni. Az igazi tragédia az, ha valaki már ekkor sem képes ilyesmire. Tudatosítja bennünk, hogy ehhez vezet a „YOLO” életfilozófiája köré épített életmód, amely oly népszerű mostanság... és ez a Remarque üzenet, időtlenségére való tekintettel talán még fontosabb, mint a híresebb regényéből kiolvasható rettenet!