Amit legelőször megérinti az embert, ha Ágh Istvánt, olvas, az az agapé-érzés. A költői látásmód tartópillére a meglepetés erejével, mindent átható szeretet, a nélkülözhetetlen odaadás, ami működőképessé teszi a jelentésrétegek szimfóniáját is, s mint a hegedűben a lélek, garantálja az optimális akusztikát. Az emóció hőfoka mindig a legmagasabb szinten lobog.

Az Ágh-tejút
„Szerelem, számvetés, betegségek, gyermekkori visszaemlékezések, és összetartozás, szépség, szomorúság – elégiák, ezek a versek Ágh István tollából: a múltban keletkezett, a múlt történéseiből fakadó érzelmek, a visszaidézett benyomások, a lelki szemlélődés, a visszaemlékezésből fakadó érzelmek kifejezése. Nagyon szépek!” Ahogy az ajánló szöveg aposztrofálja. A szép fogalma ebben a kvantummechanika-galaktikában bizonyára marad az érdek nélküli tetszés keretein belül, hiszen az Ágh-motívumok valóban egyfajta külön esztétikát „gyártottak” kitágított világképükhöz. Ami még izgalmasabbá teszi az Ágh-tejút tanulmányozását.
Reményi József Tamás írta Ágh Istvánról: „A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján Ágh lírájában is megérlelődik az a radikális fordulat, amely "jóslatként" kezdettől érzékelhető volt: "földönti a verset, mint vázástul az asztalt", a költő visszahúzódik személyiségének mélyrétegeibe, ott akkurátusan berendezkedik, hangja lázasból tárgyiasba vált. Sorra születnek elégiái, amelyeket az éles iróniával, gyakran fekete humorral átitatott belátás ural.” Igen. Ezek az elégiák folytatódnak ebben a gyűjteményben is. Immár a kontempláció  még dúsabb, felszabadul a rezignáció alól és szabadon árad.

Megragadt pillanatok
A kötet hét ciklusból áll. Ellenstrófák, Ártatlan bujtogató, Fölragyogtak a papírszárnyak, Nagyhét, Visszakapott május, Ráadás, Fényhíd csúcsán. A cikluscímek irizálnak (A kerámia- és üvegtárgyak, illetve bizonyos ásványok szivárványosan színjátszó, gyöngyházként csillogó fémes fényéhez hasonlóan az Ágh-szavak és az Ágh-mondatok sorra felizzanak.) Absztrakció és expresszió együtt hat.
Az Ellenstrófák a Megragadt pillanatok tárháza. Ahogy azt a pillanatról szóló vers definiálja. Az otthon és a múlt képei. Az emlékezés ambivalens káprázata. Itt az első részben található a kötet címadó opusa, a Válasz hazulról. Ami a hazaszeretet szűrmodern himnusza. Ebből való a recenzió címe: „Szívdobogtató meglepetés.” Ez a vers valóban váratlan erővel tud hatni. Ütős darab. Jó, hogy van, ahogy Tandori Dezső szokta volt mondani. Az Ártatlan bujtogató versei a szellemi társakhoz írott versek sora: Buda Ferenchez, Ferenczes Istvánhoz, Kiss Benedekhez, Mezey Katalinhoz, Juhász Ferenchez, Bella Istvánhoz, Makovecz Imréhez és Jékely Zoltánhoz szóló beszédek, vallomások. A Fölragyogtak a papírszárnyak a közéleti témák egybefűzött lánca. A kötet egyik legérdekesebb darabja található itt, az Ezredvégi recept az író fölépítéséhez, amelyik elgondolkodtatja az olvasót a kortárs írói ars poetica és az európaiság kapcsolatáról. A Nagyhét-részben a szülőföld, a haza kerül a centrumba. A visszakapott május a magány, a gyógyulás, a halottak napjára írt gondolatok egybeforrását-szétválását írja le. A Ráadás-ciklus szonettek füzére. Átfogó világmagyarázatok, bölcseleti töltésű történelmi tablóképek felfestése a nyelv cizellált eszközeivel.
A Fényhíd csúcsán ciklusban található a Túlvilági találkozások a kötet egyik legizgalmasabb kísérlete az égi vadászmezők, a mulandóság feltérképezésére. Személyes, ugyanakkor általános igazságok elegye képződik benne. Általános, de nem a megszokott mederben-keretben. Mindig valami új színezet, gravírozás ad eleve friss mintázatot a szavaknak. „Valaki most is álmodik egy nem létező faluról,/ melynek házai, mint a dinnyecsősz zsúptetős verme,/ bár nem tudja, hasonlít rá az arctalan földben lakó. /Nem érti, miféle ok szerint álmodja mindig ugyanazt./ S valahányszor megismétlődik az alkonyi szürkületbe vont/falukép, átjárja szervezetét a halhatatlan apa hiánya,/ mintha kit magában rejt, ott élne étlen-szomjan/ a nyirkos, szalmás vackon, elérhetetlen messzeségben.” (Makett-falu)

Csöndes irónia
Az egész kötet tele van csöndes iróniával. Olyan apró beszólások bukkannak fel, olykor, mint az alábbi: „hova söpri a hétfő a kihamvadt/hozsannát az elült lelkesedést,/ ha a keresztjárással egy irányban,/ s csütörtökön át nagypéntek a cél,/ a szombat annak, ki nem hisz a halálban.” (Nagyhét) Mintha hit kérdése volna, az alászállás vagy a felmenetel (az égbe)! És az a bombasztikus felismerés ragadja meg a befogadót olvasás közben, hogy ha komolyan vesszük Isten Igéjét, a Logoszt. Akkor tényleg hit kérdése a megmaradás is és az elmenés-átlépés! Ágh halálosan komoly hittel rendelkezik. Radikális hívő. Variativ-motivikus világa megengedi ennek az egy konstansnak a szétágazó jelenvalóságát. De nem naiv érvénnyel. „De ha öröklét balzsamoz,/ épp olyan nevetséges,/ mint ki földi pillanatot/ a mennyel összetéveszt.” (Bárcsak tovább segítené)
Vasy Géza megállapítása ide illik: „Mire húszéves lett, már teljes gazdagságában kibontakozott a látomásos-szimbolikus- mítoszi költői forradalom, s ha korlátozottan, de hozzáférhetővé, azaz olvashatóvá vált két másféle út is: Weöres Sándoré, Pilinszky Jánosé. Kiderült, hogy az ötvenes évek a magyar líra egyik legeredményesebb évtizede. Miként a Nyugaté, ez az irodalmi forradalom is megkerülhetetlenné vált az indulók, így Ágh István számára is. Ő mégis másmilyen volt, jelentkezésétől kezdve.”

Ihlet és hagyomány
Szintén Vasy Géza fogalmazza meg a lírikus státuszának definitív kirajzolódását ebben a szélessávú költészetben: „Az irodalmat nem önmagában valónak tekinti, hanem továbbra is olyanfajta feladatokat vállaló tevékenységnek, amelyben az önmegvalósítás közösségi érdekűvé képes válni. Ő a költői szerepet visszailleszti a többi emberi szerep rendjébe, s ami legalább ennyire fontos: magát az embert természeti lénynek is tudja, aki nem ura, hanem része a természetnek.”
Alföldy Jenő pedig így határozza meg Ágh költői világképét: „Ágh István értékrendjében az egyik legfontosabb szempontnak tetszik az eredetiség. Egyéb stiláris előírása nincsen: az értékőrzés és az újítás nála egyenlő érdem. A formaművész Kosztolányit vagy Orbán Ottót éppúgy nagyra becsüli, mint az újító Marsall Lászlót, Tolnai Ottót, a nyelvújító Bella Istvánt, a „homokhazához” a hajszálgyökerek szívósságával ragaszkodó Buda Ferencet vagy a szavakból sajátos világot teremtő Kiss Annát.”
Ágh István lírája valóban magán viseli a magyar költészet-teológia legjobb korszakainak a jellemző stílusjegyeit, szinte kitapinthatók saját fejlődéstörténetének fázisaiban a világlíra és a magyar tradíció időbeli lépései. Ott van a maga helyén a szürreál és az impresszionista attitűd. A reneszánsz és a gótika architektúrája is.
Ezért tud mindenki számára érvényesen dekódolható, érvényesen ható lírát teremteni. Új út, amiben egyszerre erős az ihlet és hagyomány. És ez az attitűd, úgy tűnik, kifogyhatatlan tartalékokat rejt.

Ágh István: Válasz hazulról, Nap Kiadó, 172 oldal, kemény táblás könyv, 3150 forint
július 16-án, délután két órakor Iszkázon a Nagy László emlékházban az Ágh Istvánról készült monográfiát mutatja be a Nagy László Szellemi Öröksége Alapítvány.
Kántor Zsolt most közölt kritikája hamarosan a rádióban is hallható lesz.