„A világról tudunk keveset, szinte semmit, magunkról nem tudjuk a lényeget, azért nem tudunk mit kezdeni a fotóval.” Olvassuk Tolnai Ottónál és értünk vele egyet. A világról szinte semmit nem tudás és az önmagunkról való lényeg nem-ismerete remek mértékegység Hartay Csaba új, Fényképavar című kötetéhez. Segít abban, hogy ez változzon, legyen megértésünk a világról és némi ismeretünk önmagunkról.

Temetői menet cipőkoppanása
Ha a témát akarjuk körbejárni, az mondható, hogy egy apa elvesztése a versek origója. A hiányzó rész megszólítása egészen pontosan. Az elvesztett apák mindig jó témák, bár veszélyük, hogy gyakran giccsessé, érzelmessé, felforralt cukorrá válnak. Mindezt Hartay kerüli, férfias, erős, kemény verseket ír az apagyászról. „Felpróbáltad. Nem jó. Másikat./Nincs a te méretedben a világ.” Ilyen telitalálat soroktól hemzseg a könyv. Beizzít, mint egy erdőijesztő, hajnali gyújtós.
Hartay Csaba mándyzik is.
Feketeinges gyászmondatai hossza Mándy Iván prózamondataival vetekednek. Érett, temetői menet cipőkoppanása fedezhető fel a mondatok végén. Súlypont. Pont, pont, kopp, kopp. A mi ritmusunk, ha van apánk, a mi ritmusunk, ha apánk halandó. Kopognak, így ütve agyon az időt. (Ezekben a versekben itt-ott egy évszak, egy meghatározható napszak, formaságból, az idő helyén a végtelen nem különben. Az idő Isten kezéből kicsúszott).

Van benne az is, szeretet
A Hartay-mondatok bekopogtatnak hozzád, sötét, szorosra húzott nyakkendőben, engedd be őket szépen, olvasó. Feszes és elegáns, a felesleget kikerülő mondatok, minden a helyén van, őt kivéve, aki nincs itt, akinek egy másik helyen van a nincse, nem behatárolható, hol van, hol nincs ő, az apa. Apakontinens az új lakcím neve, versekkel üzenhet mindenki odaátra. „Szeptembert írunk, de a part nem olvas.” „Mama otthon ébred, gyógyszerei leszakadt gombok.” „Átölelhetem a baglyot, nem vetített test, tollpuha idő.”
Hartay Csaba emlékezetes emlékeztető-mondatokat ír. Mint a nagy költők általában, akik nem meglepő módon leveszik a világról a rontást és a romlást. Én még elhiszem azt a naiv, soha nem létezett, szakállas mesélők kitalálta mesét, hogy a jó versek rendbe rakják a világ rosszait, a hamis beszédet, a gonoszt beküldik a sarokba, a jóvátehetetlent jóvá teszik, a bűnöst bűnbánóvá. Hiszek a jó versek katolicizmusában.
Vannak helyszínei Hartynak, Szarvas és környéke, a világ és környéke, alkonyt mentegető nádasok, megmentő tavak.
Szeretek Hartay Csaba kötetének olvasója lenni. Szorosan véve nem egy szeretetkönyv, szorosan véve van benne az is, szeretet. Mint a nagy költők verseiben általában.

Képek és jelentések
Hartay Csaba anélkül beszél a halálról, hogy szóba állna vele. Isten és Halál nevét mindig nagybetűvel írnám. Hartay nem áll vele szóba, de nyelve és mersze van hozzá. „Akik értünk jönnek, most szigetre utaznak./Évekig érleljük türelmünk. A halál nem/romlik meg. Kagylókat gyűjtünk.” „Kirabolt óramű. Fák között ziháló eltévedés./Ha valaki meghal, vigye magával a fotóit is.” Utóbbi mondat felér egy szigorú, tiltakozást nem ismerő felszólítással, felér egy halottig a parancs. Rendben van. Törvénybe kellene iktatni, hogy aki meghal, végérvényesen vigye magával a fotóit is. Fellebbezésnek helye nincsen!
Merrefelé lyukadunk ki még ebben a fényképavarban?
Nézd már, egy erdő!
„Őzek sorakoznak trombitaszóra.” Az erdő fülledt tornatermében sorakozó. A végítélet animalpartyja, a hetedik pecséten állatszőr, őzszag. Krisztus vagy Donald Byrd trombitája az avaron. Fényképavarban járunk, az avar hámrétegén, miközben Hartay Csaba egy-egy sora képek és jelentések variációit teremti meg. Amiről beszél, amiről mond valamit, az a valami dimenziókat nyit, jelentésorgia veszi kezdetét. Mi ez, ha nem a költészet lényege, ez meg mi, ha nem maga a lényeg? Persze, ezzel nem mondtam újat.
Hartay Csaba új könyve megjelent, vegyük kézbe. Szerintem az idei könyvhét legjobb verseskötete. Apásoknak kötelező, árváknak azonban kétszeresen az. Aztán jöhet a többi Hartay-könyv (A jövő régészei, Lerepül a hülye fejetek, Nem boci! etc.) szép sorban.