Kallós Zoltán néprajzkutató neve alighanem Kodály Zoltán és Bartók Béla után harmadikként jut eszébe a népzenére fogékonyaknak. A most megjelent Kallós Zoltán világa című, hihetetlenül szép könyv a néprajzkutató életének szövegbeli és képi fejezeteit nyújtja át az olvasónak.

Egy elveszett világ nyomában
Mostanában mesélte egy barátom, hogy bár soha nem járt Görögországban, Henry Miller Az amarusszioni kolosszus című könyve segítségével a nagy részét bejárta már, mondhatni, a szerző megspórolta számára a fárasztó utazást és az azzal járó tetemes költségeket. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy bár nem voltam még Erdély medvék és pálinka-főzdék-lakta, mesébe illő hegyei és falvai között, tüzetesebben nem jártam utána a Lugosi Béla megmintázta Drakula-mítoszának és Kolozsváron is eddig kétszer  voltam csupán, az idén tavasszal  kilencven éves Kallós Zoltán néprajzkutatóról,  népzenegyűjtőről megjelent gyönyörű album energiatakarékos és környezetbarát módon ismertette meg velem ezeket a vidékeket, olyannyira, hogy már-már megérinthettem, akár a széki templomtornyot, akár a Csíkban ünnepnapon táncoló lányok szoknyáinak szegélyét. Egy másik világ ez, s ha szabad ilyet mondanom, elveszőmódban van. Ha ez a világ még el nem is veszett, az nyilvánvaló, hogy komoly átalakuláson megy át. Az átalakulás folyamatát elszenvedő világ, nem kell megijedni, azonban tartogat még meglepetést: s Kallós Zoltán jó érzékenysége, szakértelme nem ismer határokat, még ha azt a világot határok is választják el tőlünk.

Kallódások
Korniss Péter képeit Ablonczy Bálint újságíró Kallóssal készített interjúszövegei szakítják meg. A népdal mítosz, és a mítosz teremtette tengeren jól navigáló Kallós Zoltán Odüsszeuszként bolyongott, s mint a beszélgetésből kiderül, még az olyan Szirének sem tudták választott útjától eltéríteni, mint a több évtizedet felölelő, embertelen szocializmus, a népdaltól és mítoszoktól idegen rendszer hajthatatlan és a jó ízlést és a nemzettudatot nem kímélő vak küklopszai. Az interjúból a néprajzkutató minden tekintetben érdekes és sok küzdést magában foglaló életét ismerjük meg, gyerekkor- és fiatalkorát, azok állomásait, a családi gyökereket, a folyamatot, ahogy eljutott a néprajzig, a szándékot és küldetéstudatot, amiért a néprajzig jutott el. Kallós nem szenved identitászavarban, s ahogy Ifj. Csoóri Sándor Kossuth-díjas népzenész mondta, a népzene arra is jó, hogy önmagunkat megismerjük és elfogadjuk. A könyv végén mondja Kallós: „Ma is hordom mindkettőt, a válaszúti mellényem szinte mindig rajtam van. Soha nem érdekelt és most sem érdekel, ha megnéznek. Én már megmaradok egyszerű mezőségi magyar embernek.”

Megszólító képek
Kár, hogy az albumhoz nem járt hangzóanyag. Ettől még persze a képek beszédesek és sokat elárulnak magukról magunknak, akik a fotókat nézzük, arról, hogyan figyeljük a képeket. Aligha átszellemültség és honvágy nélkül, akár jártunk ott valaha, akár nem. E másik világról meglévő ismereteink hézagosságát megbocsátja az album, és nagyon közelről mutatja meg az esküvői menetet és örömteli éneklést ugyanúgy, akárcsak a gyászszertartást vagy a lakodalomra készülődést.
A keresztény misztika, a magasabb rendű, sajátos elvekhez igazodó létezés hol máshol, mint a népdalokban őrződött meg a legtermészetesebben. Ezt is tudatosítja bennünk az album. Illetve azt, és ami talán a legfontosabb, hogy az európai értékek addig semmiképp nincsenek veszve, addig semmiképp nem kell tartanunk a megszűnésüktől, amíg olyan emberek járnak a földön, mint Kallós Zoltán.