2015 irodalmi Nobel-díjasa, Szvetlana Alekszijevics, belorusz író, újságíró, mondhatjuk, a rendszerváltással együtt érkezett meg műveivel Magyarországra, így nem az ismeretlenségből bukkant most elő Nobel-díjas új könyvével, a Nők a tűzvonalban című dokumentumregénnyel. A hiánypótló kötetben Alekszijevics arról ír, amiről korábban előtte soha, senki: a második világháborúban a Vörös Hadseregben szolgáló nőkről.

Félelmetes harcosok
A szerzőről többek között ezt olvashatjuk a fülszövegben: „Szvetlana Alekszijevics (1948), Nobel-díjas, belorusz író és oknyomozó újságíró. Ukrajnában született, de Fehéroroszországban nőtt fel, 2000-ben a politikai üldöztetés elől disszidált Nyugat-Európába. Több, mint tíz év után visszaköltözött Minszkbe. Interjúinak, dokumentarista elbeszéléseinek témája a második világháború és a Szovjetunió  története, nagyításban a szláv lélek rejtelmei.”
A Nők a tűzvonalban című regényben nem egy helyen költői képekben megfogalmazott borzalmak középpontjában a nő áll, a nő, aki a leírás szerint függetlenné vált nemétől és egyenlővé vált a katonaférfiakkal. Nem volt kegyelem, s tán még az emberölés elsőinél zokogtak, sokkot kaptak, a továbbiakban félelmetes harcossá nőtték ki magukat a nők.  

Mesterlövészek, géppuskások, utászok, szanitécek
A szerző könyvében leírja a mű keletkezésének érdekes epizódjait, hogy milyen kétkedve, sőt kötekedve fogadták elképzelését, hogy meg kell írni, részleteiben meg kell mutatni a nagyvilágnak, hogy a hol áldott, hol szidott Vörös Hadseregben miként harcoltak a nők. Az egyik „kritikus” úgy fogalmazott: „A részletek nem kellenek, a győzelem a fontos.”
Maguk a résztvevőkkel készült interjúk alapján a sajtótörténelem során először publikálni kell, miként váltak a zubbonyt és gimnasztyorkát húzott nők professzionális, szenvtelen gyilkológépekké, nem kevesen: egy millióan.
Alekszijevics, mint oknyomozó újságíró, az akkurátusság megszállottja, a kötet megírása előtt két évig csak anyagot gyűjtött: elsősorban szemtanúkkal találkozott és jegyzetelt. A megkeresett személyek zöme az írónővel való találkozások alkalmával megnyílt és beszélt, mesélt. Volt, akivel két napot is el kellett tölteni, hogy meg tudja fogalmazni világháborús tapasztalatait, élményeit. Az egykori katonák, mesterlövészek, géppuskások, légvédelmi ütegek tüzérei, utászok, szanitécek, távírók, stb, most újra élték élményeiket.

Érzéketlen kendőzetlenség
Számomra rendkívül érdekes vonulat a könyvben, hogy nemcsak hihetetlen történeteket kapunk, hanem Szvetlana Alekszijevics megalkotja a háború borzalmaiból kinőtt halálról és szenvedésről szóló költészetet, prózaköltészetet. A világirodalomban igen ritkán fordul elő, hogy reális háborús horrort, ilyen részletesen, ilyen naturálisan, szinte érzéketlen kendőzetlenséggel ábrázoljanak. A belorusz író mégis megteszi, mert, mint írja „Ezer és ezer háború volt már – kicsik és nagyok, jól ismertek és ismeretlenek. S még többet írtak róluk. De… Férfiak írtak férfiakról – ez azonnal szembetűnő. Mindent, amit a háborúról tudunk, férfiak szavaiból tudjuk. Valamennyien a háború férfi felfogásának és férfi érzékelésének a rabjai vagyunk. (…) A nők másról mesélnek és másképp. A nők háborújának mások a színei, illatai, más megvilágításba kerül minden, az érzések más világába. Nincsenek hősök és hihetetlen hőstettek, csupán emberek vannak, akiket embertelenül emberi dolgok kötnek le.” Aztán egy fontos kérdést is odaír: „Miért van, hogy miután kivívták és elfoglalták helyüket egy valaha abszolút férfivilágban, a nők nem védték meg a maguk történelmét?”