Egy másik hosszú menetelés
Annyiból érdemes volt nekikezdeni a Musza dagnak, hogy megtudtam, mi is történt ezzel a kis néppel, és joggal nevezik-e népirtásnak az 1915-ben történteket. Ugyanis, mint az már oly sokszor lenni szokott, a történelemkönyvek és a híradó nem igazán világosítottak fel a történtekkel kapcsolatban. Az eseményekről felületesen tájékozódva mindig arra gondoltam: csak az Európában (is) megszokott, nemzetállamos deportálásnak estek áldozatul az örmények – amelynek aztán a média vallási színezetet adott, lévén ez ma a hírérték. Mert tulajdonképpen csak egyik helyről a másikra kellett átköltözniük, nem? Senki nem beszélt konkrétan „gyerekgyilkosságokról”, „erőszakról” és úgy átlagosan: „népirtásról”. Werfel könyve azonban kirángatott magyaros szkepticizmusomból, miután röpke száz oldalon keresztül bemutatta a gyalogosan, élelmiszer helyett értéktárgyakat cipelni próbáló, éhező embertömeg Deyr ez-Zorba történő hónapos útját, amelynek során a fiatalok és idősek a végelgyengülésben, a középkorúak pedig a tábori csendőrséggel folytatott vitákban vesztették életüket. Temetetlen csontjaik az út mellett jelezték az örmény transzportok végtelen vándorlását a sivatagba, ahol „már nem tudják az államalkotó oszmán nép háborús erőfeszítéseit akadályozni”.
Talán a legfájdalmasabb az egészben az, hogy nem egyszerre kezdődtek meg a kitelepítések. Néhány területen korábban, máshol később kellett elhagyniuk otthonukat a keresztény lakosoknak. Viszont a közös jellemzője az eseményeknek az volt, hogy az örmények egészen a kilakoltatási parancs kézhezvételéig bíztak abban, hogy rájuk nem kerül sor. És amikor meghallgatták a felszólítást… akkor többi nemzetségtársukhoz hasonlóan, sorsukat elfogadva megindultak gyalogosan a halálba. Egyetlen kivételt ez alól a minta alól a „Mózes-hegyet” körülvevő öt falu jelentette, amely inkább felköltözött az általuk jól ismert magaslatra, és ott harcolva szándékoztak bevárni az elkerülhetetlen véget. Az ő bátorságuknak és példamutató magatartásuknak állít emléket Werfel a könyvében, amely akár jó is lehetett volna, ha nem akar homéroszi eposzt gyártani negyven nap és néhány kisebb csata eseményeiből.

Proust is megirigyelhetné
Persze, megértem, miért is kellett nekünk nyolcszáz oldalon keresztül olvasni a történtekről. Csak az örmények mindennapi életét részletesen megismerve érthettük meg, hogy valami különlegessel állunk szemben. Olyan eseményekkel, amelyek nemcsak a kisebbségeknek, hanem a kudarcukat eleve elrendeltnek tekintő, éppen ezért cselekedni rest embereknek is például szolgálhatnak. Ez a nép ugyanis nem csak a török reguláris csapatokkal, hanem saját maga természetével is szembeszállt, amikor az ellenállás mellett döntött. Kereskedők és vallási tudományokkal foglalkozók fogtak fegyvert, olyanok, akiknek még az ősei között sem volt egyetlen harcos sem – és mindezek ellenére próbáltak helytállni, esélytelenségük teljes tudatában. Én pedig ezt realizálva, rögtön csapdába is ejtettem magamat. Elhitettem magammal, hogy egy lassan kibontakozó háborús könyvet olvasok. Azonban győztes várvédésekhez és eleve kudarcra ítélt szabadságharcokhoz szokott magyar lelkem közel sem lett kielégítve. A romantikus nagyeposzi jelleg ugyanis nem múlt el a hosszas bevezetés után. Ugyanilyen dagályosan, hosszadalmas körmondatokba bonyolódva örökítette meg az örmények negyven napos ellenállását, a tények leírása helyett inkább annak kemping jellegét hangsúlyozva. Egy Werfel által kiötlött szociális esettanulmányt kaptam történelem helyett. Tanúja voltam házasságok elhidegülésének, vallási kérdések megvitatásának, gyerekek szökésének… ezek olvasása pedig végképp elidegenített a témától. Hiába fogalmazott meg nagy igazságokat, amelyek mellbe vágtak az olvasásuk során, az egész valahogy elsikkadt a fárasztóan modoros leírásban. Sajnos kénytelen vagyok kijelenteni: mivel az örményeké minden szimpátiám, Werfelnek és könyvének már nem jutott…