Emma Donoghue A szoba című regényével már megint ott tartunk, ahol a sikerkönyvekből lett sikerfilmek esetében lenni szoktunk: ki melyikkel találkozott először, azt tartja jobbnak. Ha túl tudunk lendülni a kissé közhelyes szituáción, akkor kezdjük el élvezni az elmúlt évek legjobb rémmeséire körökkel ráverő történetet.

Se vér, se rémisztő alakok
Mert ugye teve van egy púpú, van két púpú, sőt több. Horror is van véres, még véresebb és csurom véres. De az egyre szélesedő, felhíguló horror-piacon most már egyáltalán nem biztos, hogy a történetben felvonultatott véres jelenetek mennyisége és milyensége miatt lesz közkedvelt az adott produkció a műfaj rajongói körében.  Az Emma Donoghue által megalkotott sztoriban pedig se híre, se hamva a műfaj alapvető elemeinek, se vér, se rémisztő alakok, se gyilkosság, se brutalitás, se más hasonló.
És mégis, ahogy egyre jobban elmerülünk a külvilágtól egy négy méterszer három méteres szobába bezárt fiatal édesanya és kisfia világába, úgy emelkedik egyre jobban az adrenalin szintünk. Nem egykönnyű ugyanis egy olyan cukorfalat aranyos gyerek, mint a főhős, öt éves Jack keserédes világlátását befogadni, miként a végtelen türelmű és a szabadság eszményképét szíve mélyén mindvégig őrző édesanya külső és belső küzdelmét is könnyek nélkül „elviselni”.  

Egy zsebkendőnyi üvegablak
Jack és anyukája a fent idézett apró méretű szobában él immár öt éve. Igen, közel annyi ideje, ahány éves a kisfiú, akit édesanyja már ott a börtönét jelentő szobában szült meg. A pszichopata fogvatartó, akit a nő és a gyermek maguk között csak Patásnak nevez, kíméletlen precizitással építette fel a börtönszerű helyet, ahol évek óta élnek. Az élelmet, vizet, tisztálkodást, wc-t és egy televíziót biztosító szobában csupán egyetlen külvilághoz köthető valós információs lehetőség van: a legalább négy méteres magasságban lévő, apró plafonablakocska.
Ezen a zsebkendőnyi üvegen keresztül látja meg a kék eget, a napsütést, a felhőket, az esőt, a havat, a hulló faleveleket az ovis korú Jack, akinek így aztán fogalma sincs arról, hogy mi az, hogy külvilág. De az édesanya elszánt és az embertelen börtönlét ellenére emlékei, ismeretei alapján mindent elmesél a külső, a fia számára eddig ismeretlen világról. A kisfiú az anyai szóra is hallgat, de mint minden gyerek, azért a tévéből szerzett „tudásra” alapozva próbálja értelmezni sorsát és elképzelni az őt körülvevő világot.

A végtelen kék ég
A Patás szinte naponta látogatja meg őket, hogy élelmet, tisztálkodó szereket hozzon és magáévá tegye a nőt. A férfi az ellenállás vagy a szökés gondolatának legkisebb megnyilvánulására kemény retorziókat alkalmaz.
Nem lövöm le a poént – hátha még valaki nem látta az amúgy Oscar-díjas filmváltozatot – de a regény csúcspontja, amikor az édesanya elhatározza, hogy ha ő nem is, de a gyermeke nem fog ebben a szobányi börtönben ki tudja hány évet leélni. A korábbi szökési kísérletek mind kudarcba fulladtak, de Jack ötödik születésnapja után az anya elhatározza, hogy akár az ő, akár a Patás élete árán is, de Jacknek meg kell látni a végtelen kék eget, meg kell szabadulnia ettől az irgalmatlan pokolból. Én a filmet is láttam, és azt mondom: aki nekiáll elolvasni a könyvet is, az készítsen be egy százas papírzsepit!