Végre megértettem!
Nos, honnan is kezdjem? Talán a legelejéről, ahogyan a könyv is tette. Én onnan, hogy soha sem érdekelt a labdarúgás. Sem a játék maga, sem annak nézése nem kötött le, így aztán mindig is értetlenül szemléltem azt a nagy „lázat”, amely körülvette és veszi ezt a sportot. Pelé pedig, reflektálva a hozzám hasonló laikusok fenntartásaira, először azt magyarázza el könyvében, hogy miért élvezik már a legkisebb gyerekek is a labdarúgást még a legeldugottabb országokban is. Egymásra találtunk. Én azért voltam boldog, mert végre valaki érthetően elmagyarázta, mi is a jó (de főleg szép!) ebben a sportban, Pelé meg csak azért, mert szemmel láthatólag nagyon szeret sztorizni, és életcéljának tekinti kedvenc időtöltésének népszerűsítését. Ketten, együtt éltük át újra a ötvenes évek brazil nyomorát, amelyben a legnagyobb örömforrás a foci volt. A játék, ami összekötötte a generációkat, és néhány órára elfeledtette velük nehéz helyzetüket… és amely akár egy másik, jobb életbe vezethette át az arra méltókat.

Sztárból vezetővé
Pelé a gyermeki ártatlanság szavaival meséli el a vele történeteket. Egy olyan ember visszaemlékezését olvashattam, aki talán még mindig hitetlenkedik, hogy ő vele történt meg a csoda: kitört a Baurú nevű kisvárosból, és világsztár lett! Akinek még egy magamfajta laikus is ismeri a nevét (tündöklése után lassan negyven évvel!). A könyvet olvasva pedig az is egyértelművé vált előttem, hogy ő tényleg méltó volt arra, hogy a világ a vállaira vegye és éltesse. Ugyanis szenvedélyesen szerette, amit csinált, tisztelte ellenfeleit és sportját, ráadásul még legnagyobb dicsősége éveiben is értékelte a rajongói által felé közvetített szeretetet. És ez nem minden! Az alapvetően jó természettel és lélekkel megáldott fiú a fejlődésre is képes volt! A gyerekfejjel megnyert világbajnokságokat követően – miután realizálta, hogy példaképpé vált – elhatározta, hogy mind a pályán, mind azon kívül erre a bizalomra méltóan fog viselkedni. Brazíliát, immár nem, mint „sztárjátékos”, hanem mint egy csapat vezetője, 1970-ben ismét a világbajnoki győzelemig vezette, de nem állt meg itt! Lelépve a fűről belekezdett az igazi munkába, abba, hogy országa és a foci nagykövetévé váljon, népszerűségét felhasználva arra, hogy mindkettőről megváltoztassa az emberek fejében élő negatív képet. Könyve második felét olvasva tanúi leszünk annak, hogy egy ember hogy nő túl magán, szenvedélyén, de még sportján is. Olyan emberré vált, aki jobbá igyekszik tenni a világot. És ezt látva/olvasva azt kell mondanom, hogy nem sajnálok tőle semmit, amit az évek során kapott. Se pénzt, se szeretetet, de még az őt körülvevő rajongást sem. Azzal, hogy jóra használta fel befolyását, számomra egyértelműen bizonyította, hogy meg is érdemelte azt!

Nincsen univerzális megoldás

Ez idáig rendben is van. De a futball királyának jószándékát és naivitását értékelve sem tudom legyőzni magam és nem észre venni terveinek a buktatóit. Ugyanis az utolsó száz oldal során arról olvashattam, ahogyan Pelé az általa ismert egyetlen csoda segítségével próbáltja megmenteni az egész világot – még olyan helyeket is, amelyeknek nincs is ilyesmire szüksége. De hadd fogalmazzam meg egyszerűbben! A könyv elején – a brazil nyomorról és gyermeki boldogságról olvasva elhittem, hogy e nemzetnek tényleg nélkülözhetetlen a futball. Rácsodálkoztam arra, hogy a brazil nép tényleg eggyé vált a futballal. Elfogadtam Pelé kijelentését, hogy egy-egy bajnokságon való szereplésük tükrözi országuk állapotát, vagy, hogy a gyerekek örömmel a szívükben nőnek fel, és hogy ennek a forrása a labdarúgás. Hogy ez a sport volt az, ami (Pelé ideje alatt) egyesített egy országot, és felemelt egy nemzedéket. Példát láttam a foci erejének megnyilvánulására. Viszont abszolút visszatetszőnek tűnt (vagy legalábbis jó szándékú bolondságnak) ezt a jótékony hatást az egész világra kivetíteni – kezdve az Egyesült Államokkal. Pelé ugyanis profi karrierjének utolsó éveit az Észak-Amerikai Ligában töltötte, igyekezvén népszerűsíteni azt, mutatva (és könyvében elég szájbarágósan le is írva): minden nemzet, minden ország a foci miatt lesz boldogabb, és lép előre történelmébe. Ez már túl sok volt. Az én szememben ugyan bebizonyította az író, hogy a foci maga a csoda Brazíliában (és valószínűleg még sok más országban), de annak univerzális áldásával kapcsolatban csupán kétségek merültek fel bennem. Nyilvánvaló, hogy vannak olyan sportok, amelyek eggyé olvadnak egy nemzettel (vitorlázás az Angliával, hoki Kanadával, vízilabda velünk), de ez egy hosszú folyamat eredménye. Nem varázsütésre és nem a média hatására történik mindez. Senki nem erőltetheti rá egy nemzetre/világra azt, amire nincsen szüksége. Még a nagy Pelé sem. Mert láthatjuk, hogy a Legenda visszavonulása óta (1977) az amerikai futball haldoklik. Dacára a milliódolláros befektetéseknek… ugyanis az amerikaiak a boldogságot és a nagy kitörési lehetőséget a saját sportjaikban látják. Az amerikai fociban, baseballban és a kosárlabdában. De ameddig vannak „álom forrásai” egy nemzetnek, akármennyire is különbözik az a másikétól, véleményem szerint nem mondhatjuk azt, hogy az egyik szegényebb, mint a másik. Másik úton, de mind ugyanoda tartanak – és ennyi szabadságot hagyni is kell nekik!

Üzenet haza
A könyvet befejezve korántsem a rossz érzések hatalmasodtak el rajtam. Igencsak jó és megnyugtató volt látni, hogy létezik egy másik oldala is a focinak. Amelyet tényleg sportnak lehet nevezni, és amely mindenkinek meg tudja mutatni a szépségét. Amely túl van a szotyizáson, köpködésen, káromkodáson – amely a szenvedélyről és a tökéletesség kereséséről szól. De pont az, hogy erre egy hetven éves brazil fickó könyve és nem a saját nemzetem csapata (vagy generációm nagy játékosa) döbbentett rá, mélységes csalódást váltott ki belőlem. És talán ezen még országunk hivatásos focistái is méltóztathatnának elgondolkozni egy kicsit!