Megjelent Farída Khalaf könyve, melyben megrázó őszinteséggel beszél arról, hogy miként vált az iszlám állam áldozatává közel két éve, és milyen borzalmak közt kellett ezalatt élnie, mint a terrorszervezet szexrabszolgája. Az iszlám állam rabszolgája voltam – Farída szökése címen magyarul is megjelent könyvben beszél korábbi életéről, a rabszolgaként eltöltött idő szörnyűségeiről, csodával határos szökéséről, végül pedig a németországi újrakezdésről.

A nyugalom bölcsőjében
Farída Khalaf története úgy indul, ahogy bármelyik másik, teljesen átlagos tizennyolc éves Jazidi lány története indulna: csendben éldegélt családjával, iskolába járt, és mint mondta, nemigen tartott attól, hogy a közelükben romboló iszlám állam elérheti őket. Nekünk ez elég furcsán hangozhat, hiszen ettől még néhány honfitársunk is tart, bár talán nem olyan sokan, de tőlünk keletre haladva ez a szám valószínűleg egyenletesen növekszik. Mindenesetre a Szindzsár-hegység lábánál fekvő falu lakói boldogan tengették mindennapjaikat, a viszonylagos elszigeteltség közepette. Farída kiválóan teljesített végzősként, matematikából pedig abszolút kiemelkedett társai közül, az iskolát maga mögött hagyva pedig matektanár szeretett volna lenni.

A terror lábnyoma
Az aggodalom akkor kezdte felütni fejét a faluban, amikor a robbanások elkezdtek hallatszani, napról napra egyre nagyobb morajlással. Farídáék azonban még ekkor is nyugodtak voltak, bár azért már kezdek készülődni: mint sok más családnál, náluk is voltak fegyverek, melyekkel a lány elmondása szerint már tizenöt éves kora óta jól bánt. Nyugtatták egymást, hogy ha ideérnek, egy csapásra elkergetik őket. Komolyan alábecsülték tehát a rájuk leselkedő veszélyt, pedig a technika vívmányai Farída szülőfalujába is eljutottak, így napról-napra értesültek az ISIS tevékenységéről.
Aztán egyik napról a másikra a hegy lábához értek a terroristák: mindenkit elfogtak, semmiféle ellenállást sem tudtak kifejteni. A falu lakóit szétválasztották, egyik felüket elszállították, a távolból pedig hallatszottak a lövések, melyek egyértelművé tették az ottmaradtak sorsát. Akiket pedig életben hagytak, s most a terroristák járművein roskadoztak, talán még szörnyűbb sors várt. Farída is köztük volt, szép és fiatal lány lévén sejteni vélte, milyen jövőt szánnak neki, és nőtársainak. A lány élete pillanatok alatt romba dőlt, és semmi esély nem mutatkozott arra, hogy hátralévő – rövid –életét nem kínok kínja között lesz kénytelen leélni, mint a terrorszervezet szexrabszolgája.

Szolgasorba taszítva
„Úgy bánnak velünk, mint a rabszolgákkal, megvernek és megfenyegetnek, ha ellenkezünk. Sokszor azt kívánom, bárcsak agyonvernének. Ha túlélem is, nem tudom, hogy fogom tudni kitörölni ezt a fejemből.” Ezt a lány egyik sorstársa mondta egy újságírónak, akivel telefonon tudott kapcsolatba lépni. Mindezt azonban csak a célból tehette, hogy tudassa a külvilággal, milyen sors vár azokra, akik nem hajlandóak behódolni nekik, terroristáknak, és áttérni az igaz hitre. Farída azonban nem teremthetett kapcsolatot, semmilyen kommunikációs eszköz nem állt rendelkezésére, és így a remény sem volt arra, hogy valaha kiszabadul szörnyű rabságából. A sorozatos megerőszakolások, kegyetlenkedések és megaláztatások közepette többször próbálkozott öngyilkossággal, miután a szökési kísérletei mindannyiszor kudarcba fulladtak. A rabszolgasorból való menekülésre semmi esély nem mutatkozott.

Ébredezés a rémálomból
Egy alkalommal azonban felcsillant a remény. Óriási rizikóval sikerült telefont szerezniük, amin Farída elérte a Németországban élő nagybátyját. Ő azt monda, előbb meg kell szökniük, csak utána tud segíteni, és embercsempészekkel áthozatni őt Németországba. A lány, először érezvén azt, hogy van menekvés, éjt nappallá téve fürkészte az ideális alkalmat, amikor megszökhetnek. Egyik este épp takarítottak, amikor arra lettek figyelmesek, hogy csak két őr maradt a táborban. Ennek oka a közeli zavargás volt, ahova – a két őrt kivéve – mindenkit kivezényeltek.  A lány látva, hogy az őrök saját rabszolgáikkal foglalkoznak, sorstársaival együtt futásnak eredt az éj leple alatt. Az őrök későn kapcsoltak, Farídáék ekkor már távol voltak tőlük. Lassan felfogták: megszöktek a pokolból.
Elérték az embercsempészt, akit nagybátyja küldött, kinek segítségével eljutottak egy iraki menekülttáborba. A tábor lakói azonban nem egészen olyan fogadtatásban részesítették őket, amire Farída számított. Az őket ért borzalmakért magukat a lányokat tartották felelősnek, és nem empátiát, és együttérzést, sokkal inkább szánakozást és megvetést lehetett tapasztalni, amikor a tábori lakók róluk beszéltek. Legjobb barátnőjének anyja azon szánakozott, hogy olyan lányt, akiket így megerőszakoltak, soha nem akar majd egy férfi sem feleségül venni, hisz kinek kellenének ezek után.
Az ilyen hangok érthetően nem segítettek abban, hogy feldolgozza a történteket, és elsőként tudatosítsa magával: nem ő a hibás.

Az új kezdet
Németországba érve Farída szép lassan elkezdte újjáépíteni romba dőlt életét. Pszichológiai segítséget kapott, hogy képes legyen feldolgozni a történteket, és újra beiratkozott az iskolába. Matematikából továbbra is kiemelkedően teljesít, az álma még mindig az, ami két éve volt, hogy később matematikát taníthat.
Könyvét, Az iszlám állam rabszolgája voltam – Farída szökése, egy német újságíró segítségével írta, mely immáron magyarul is megjelent a Libri gondozásában.
Ahogy Farída fogalmaz: „Azért éltem túl a szenvedéseket, hogy megmutassam nekik: erősebb vagyok náluk!”