Mint azt a minap a Jelenkor Kiadó tudatta, a közelmúltban megjelent Georges Didi-Huberman Adorno-díjas francia filozófus és művészettörténész a Saul fia elemzését nyújtó levélesszéjének magyar fordítása. A kötet a Saul Fia Kft. és a Kiadó kötött született együttműködési programban jelent meg. Az Oscar-díjas filmhez kapcsolódóan további három kötet fog megjelenni: a Saul fia filmkönyv júniusban, az Ünnepi Könyvhéten fog megjelenni, Vági Zoltán, Saul gyermekei című kötete, illetve a Tekercsek a Sonderkommandóból című összeállítás valamivel később kerülhet az olvasók kezébe.
A Saul fia hivatalos kiadványainak első könyve, a Túl a feketén tulajdonképpen egy hosszú magánlevél, amelyet a francia filozófus írt Nemes Lászlóhoz, a Saul fia rendezőjéhez, miután megnézte a most Oscar-díjat kapott alkotást.

Sötétség, emberség, embertelenség
Georges Didi-Huberman francia művészettörténész és filozófus, napjaink egyik meghatározó teoretikusa, a párizsi EHESS oktatója, fő kutatási területe a képelmélet és a kép esztétikája.
A filozófus, tanár a Nemes Jeles Lászlónak címzett írásban a filmet méltatva úgy fogalmaz: „az Ön filmje, a Saul fia, egy szörnyeteg. Szükséges, koherens, áldásos, ártatlan szörnyeteg. Magas esztétikai tét és rendkívül kockázatos narratíva eredménye".
A kötetet fordító Forgách András elmondta: Georges Didi-Huberman több új szempontot nyújt a Saul fia elemzésére, köztük összekapcsolja a filmben rendkívül fontos szerepet játszó sötétséget, fekete színt Theodor Adorno német filozófusnak az Auschwitz utáni művészet lehetőségeiről alkotott gondolataival.
A Didi-Huberman-esszé középpontjában más összefüggésben is a sötétség motívuma áll, melyhez a szerző újra és újra visszakanyarodik. Adorno felvetésein túl Didi-Huberman a moziterem sötétjén keresztül a fény-árnyék ellentétére is kitérve, a halál sötétségén át eljut a „fekete lyuk” fogalmáig, beleillesztve a sötétség szimbólumába mindazt, amit az emberségről és az embertelenségről gondolhatunk.

Saul, mint mesefigura
A fordítót ugyancsak meglepte a filozófus Saulról, mint mesefiguráról megfogalmazott eredeti gondolata is. „Újdonság volt, és nagyon sok kérdésemre választ adott, hogy Saul figuráját a klasszikus mesefigurákkal hozza összefüggésbe. Megérteti az olvasóval, miért volt szükség arra, hogy ezt a minden katasztrófán keresztül menő, valamilyen módon mégis diadalmas figurát megalkossa a rendező, a forgatókönyvíró és az operatőr” – fogalmazott.
Forgách András beszélt arról is, hogy véleménye szerint nem zárja ki egymást a filmben Georges Didi-Huberman által felismert mesei motívumok használata, és az, hogy a Saul fia egyben történelmileg is hiteles interpretáció. Elmondása szerint a film minden egyes képkockájáról érezhető, hogy az alkotók alapos képi és történeti kutatómunkát folytattak, olyan dolgokat, tényeket mutatnak meg hitelesen Auschwitzról, amelyek újdonságként hathatnak még a témában jártasabb nézőkre is.
Hozzátette: a francia filozófus a kötetben izgalmas és értő módon elemzi, miként kapott szerepet a Saul fiában az a négy fényképfelvétel, amelyet 1944 augusztusában készített titokban egy sonderkommandós az auschwitzi haláltáborban.

A rettenetet dokumentuma
A francia filozófus természetesen arra is rákérdez levelében, hogy miképpen lehet túllépni a holokausztreprezentációk hagyományain, hogyan lehet a rettenetet dokumentálni?
Forgách András erről úgy fogalmazott: meg lehet-e haladni a minden holokauszt-ábrázolás esetében ott feszülő, Georges Didi-Huberman által is felhozott filozófiai paradoxont – hogyan lehet elmondani az elmondhatatlant, vagy a francia szerző szavaival „kilépni a sötétségből”, túljutni a „fekete lyukon” – feloldja az alkotók bátorsága, akik képesek voltak nem csupán történészként, hanem művészként tekinteni a készülő filmre.
A történetírók ugyanis nem történeteket mondanak el, hanem történelmi tényeket rekonstruálnak, a művésznek viszont az a dolga, hogy mítoszokat és történeteket alkosson.
„A művészetben csak ilyen határátlépések nyomán jöhet létre érték, izgalom” – hangsúlyozta Forgách András, aki szerint minden jelentős alkotás esetében, Van Goghtól kezdve Andy Warholig megfigyelhető, hogy „olyan dolgokat kapcsolnak össze, amelyeket addig nem tartottunk teljes mértékben összekapcsolhatónak”.