Korunk ismeretterjesztő krimijeinek is mondható „helyszínelős” tévésorozataiban már csuda tudja hányszor hangzott el, hogy a „sátánizmus, az aktív sátánista csoportok működése csupán városi legenda”. Jelentem kérem, hogy míg Amerikában így vélekednek, addig „természetesen” Magyarországon ez nem így van, legalábbis Révy Eszter Sátánfiúk című 1991-es riportkönyve alapján, nem így volt.

Klímaváltozás
A magyar könyvpiac a rendszerváltás után egy klímaváltozáshoz hasonlatos állapotba került: a hivatalos intézmények, állami hivatalok, engedélyeztető bizottságok, fejesek, kiadók vasszigora után az addig kitagadott, kicenzúrázott írók, költők és persze témák szinte minden gát nélkül kerülhettek az olvasóközönség elé, valahogy úgy, ahogy januárban plusz tíz fok van, vagy, ahogy húsvétkor esik a hó és nyáron gyakorlatilag szénné égnek a strandolók a napon.
Tulajdonképpen nem volt ebben semmi rossz (ekként a „klímaváltozás” szó sem éppen helyénvaló, bár talán elég nyomatékos kifejezés), de tény, hogy egyszerre oly sok minden szakadt az olvasók társadalmának nyakába, hogy ember volt a talpán, aki minden – legalább – fontos témát, írót begyűjthetett, elolvashatott.

Képzelt világ?
Nem egészen ebbe a fontos kategóriába tartozott, tartozik Révy Eszter Sátánfiúk című 1991-es kiadású könyve, ugyanakkor egy biztos, hogy még világviszonylatban is (de legalábbis európaiban) egyedülálló vállalásra adta fejét a szerző, amikor sátánista szekták, csoportok belső életéről készített – mondhatni – hiteles riportkönyvet.
A szkeptikusok persze rávághatják, hogy Révy korábban Harsányi Gáborral csupa akció-scifit, meg ilyeneket írt, mely sorozatba bőven belefér egy rituális gyilkosságoktól sem mentes, de mégis többnyire képzelt világ leírása. És rávághatják mindjárt azt is, hogy a kádári szocializmus, ahogy a kelet-közép európai diktatúrák legtöbbje, eltűrt pár dolgot, de azt semmiképp, hogy emberek csoportjai, saját, a hivatalos szervek tudta és jóváhagyása nélkül csak úgy tömörüljenek, szervezkedjenek, hát még, hogy mindezt valamiféle túlvilági lény nevében tegyék.
Pedig így volt, ha hihetünk a könyvben leírtaknak, melyet a szerző korabeli elmondása szerint egy borzalmas gyilkosság mentén kezdtek el gyűjteni, és összeszerkeszteni.

Titkos kultuszok
A kötet alapvetően – egy kicsit a truman capote-i, avagy moldovai györgy-i recept alapján – a tényregény alapelemeit is felvonultatva mutatja be egy minden szem elől addig rejtve tartott titkos kultusz rendszerét. A kötetben több magyarországi sátánista csoporthoz is eljut a riporternő, akiknek egy-egy tagja, természetesen névtelenül ad elég részletes információkat az adott „sátánfiú-kör” szabályairól, életéről, eseményeiről, esetleges szélsőséges megnyilvánulásairól, rituáléjairól. Nagyon izgalmas könyv, de ezt ugye maga a téma adja, illetve az az elfogadható faktum, hogy igen, ezek a magyar sátánista csoportok léteztek. Még izgalmasabb lenne tudni, hogy azóta mi lett ezekkel a többségében fiatal emberekkel. Vajon csak egy lázadó nemzedék érthetetlen vonzódása volt a sötét erők felé, vagy valami bonyolultabb összefüggés vezette őket a pokol urával való életközösségre, a sátánista hitvilág megélésére?