A Nevetséges szerelmek magyar nyelven 1967-ben jelent meg először egy pozsonyi kiadónál, a Tatran Magyar Üzemnél, és a novellagyűjtemény rohamos sebességgel kultikussá vált a honi értelmiségi táborban, különösen a fiatalok, az akkorvolt egyetemisták körében, akik kézről-kézre adogatták a kötetet.  

Novella kikapcsolódásképpen
Kundera – mint ahogy egyik életrajzírója fogalmazott – egész életében homo politicusként viselkedett; írásai mindenkor az adott korszak politikai-társadalmi közegének pontos lenyomatai. Művei, honfitársának, Hrabalnak az írásaihoz hasonlóan, itthon is, csakúgy, mint a keleti blokk más országaiban, hatalmas felszabadító erővel hatottak.
Az első nevetséges szerelem – mondja a szerző – 1958-ban, az Én, a búbánatos Isten címmel íródott, élete első novellájaként. Ez az elbeszélés, amit a Kulcstulajdonosok című dráma írása közben, mintegy „kikapcsolódásképpen, a munka szünetében” vetett papírra, valójában egy új pályaszakasz megjelenését jelezte. Kundera ugyanis – szintén saját bevallása szerint – itt talált rá arra a hangnemre, „sajátságos, a világtól és a saját életétől való ironikus távolságtartásra”, ami ettől kezdve elválaszthatatlan lett minden írásától, és talán éppen ezért, innentől kezdve datálódik egyenes ívű irodalmi fejlődése is.
Az első novella pedig folytatást követelt, és az Én, a búbánatos Isten, lassanként elbeszélésciklussá nőtte ki magát. E ciklus darabjai ’58 és ’63 között, három vékonyka füzetben láttak napvilágot, majd 1970-ben egységes gyűjteményben is kiadásra kerültek.
Az Európa Kiadó gondozásában, 2015-ben megjelent kötet ezen, – a szerző által véglegesnek tekintett – változat alapján készült.    

Senki sem fog nevetni
A könyv címe Kunderától nem szokatlan módon, iróniát és kétértelműséget takar, bár a benne szereplő novellák nagy része, legalábbis történeti magjukat illetően, nem éppen nevetségesek. Az elbeszélések banálisan hétköznapi és kevésbé hétköznapi románcokról szólnak: hódításokról, szerelmi mámorokról, no és a mámoros ködképek szétfoszlásáról, azaz csalódásokról és kiábrándulásokról. Ám – ahogy az egy homo politicushoz illik – a magántörténetek egyúttal korképek is. Az 50-60-70-es évek hazugságokkal és félelmekkel átszőtt világának karikatúraszerűen megrajzolt, ám egyúttal fájdalmasan hű tükörképei. Az egyéni drámák mögött minduntalan átdereng a társadalmi valóság, így az elbeszélések arra is rávilágítanak, hogy egy diktatórikus rendszer miként torzítja az egyéni kapcsolatokat, és szűrődik bele a személyes szférába.
Az első novella – aminek már a címe is eligazít: Senki sem fog nevetni – az olvasót a 60-as évek tragikomikus, atrocitásokkal teli kádervilágába kalauzolja. A történet első olvasatra is felidézi a sorsdöntő Tréfát, melyről köztudott, hogy a korabeli pártvezetés olyannyira nem találta tréfásnak, hogy a fiatal Kundera pályáját kis híján derékba törte, és az írót elindította a francia emigráció felé.
A Senki sem fog nevetni főhőse egy fiatal kora ellenére szaktekintélynek számító művészettörténész, akinek kálváriája – a Tréfa Ludvikjához hasonlóan – egy ártalmatlannak tűnő levéllel kezdődik. Amiről csakhamar kiderül, hogy egy totalitárius rendszerben cseppet sem ártalmatlan, hiszen az általa elindított lavina a főszereplő szakmai élete mellett, magával sodorja egész magánéletét is.

Külvilágtól elzárt közegben
A történetek nagy része kisvárosi miliőben játszódik, ahol a szereplők életterét és lehetőségeit eleve szűkre szabják az adott városka keretei. Különösen igaz ez a kórházi/szanatóriumi atmoszférába helyezett Szimpóziumra és a Havel doktor húsz év múltán című elbeszélésekre, melyekben e sajátságos, külvilágtól némileg elzárt közeg a „falakon kívüli világot”, azaz a társadalom egészét modellálja. E történetek visszatérő hősei – orvosok, ápolónők – azt is megmutatják, hogyan alakulnak át az egykori karakterek és a régi álmok két évtized alatt. Az idő múlása mozgatja Az öreg halottak átadják a helyüket a fiatal halottaknak című írást is, mely egy hajdani – egy fiatal fiú és egy érett nő közötti – szenvedélyes viszony tizenöt évvel később lejátszódó kesernyés utótörténete.
Átalakulásról mesél a Hamis autóstopp is, ám a „formáló tényező” ezúttal nem az idő, hanem egy különös, eleinte pikánsnak ígérkező szerepjáték, mely az ígéret dacára hamarosan morbidba, majd végül tragikusba fullad, és maga alá temeti a főszereplő fiatal pár szerelmét. Mindeközben pedig fölveti a nagy kérdést: vajon melyik arc a valóságos – a mindennapi szituációkból ismert vagy éppen hogy a játék kedvéért felöltött álarc mögül megmutatkozó?
A Nevetséges szerelmek kihagyhatatlan történetek. Olykor pillekönnyű és szórakoztató, máskor szomorkás ízzel keveredő, nevetségesen kisszerű játékok és játszmák, keresések és a megtalálás illúziói.
Mindez pedig természetesen a Kunderára jellemző józan és kimért játékossággal, melyben összefonódik a könnyed és a súlyos, az egyszeri és az emberi természetről „általában” mesélő filozofikus, a szatirikus és a fanyar humorral, nevetésben feloldó.
A kötet tehát „hamisítatlanul kunderás stílusban megírt darabokat” kínál az olvasónak, melyeken – a fülszöveg ígérete szerint – „aligha fog a múló idő”.