A 2014-ben megjelent különleges hangvételű, a 2001 és 2003 közötti időszakról szóló Végső kocsma című naplóregénye után most Kertész Imre – visszafele haladva az időben – publikálta az 1991 és 2001 közötti időszakról szóló feljegyzéseit. A néző című kötet velejét a magyar rendszerváltás első éveinek, az ezredforduló érzésvilágának, illetve az író önértékelést is felvillantó magánéleti témáinak elbeszélését jelenti.

Filterként való állapot
Jómagam, aki a brutálisan kíméletlen hangvétele ellenére és miatt lettem a bevezetőben említett Végső kocsma rajongója, most újraélesztett éhséggel vetettem rá magam Kertész Imre A néző című, új kötetére. Nem tudok számot adni arról, hogy mi a jó abban a sodró lendületű ostorozásban, amit az író az őt körülvevő világgal és önön magával végez ezeken az lapokon. Nincs rá magyarázat részemről, talán csak annyi, hogy hasonló ez az olvasmányélmény ahhoz, mint amikor a szemlélődő szerzetesek a meditáció alkalmával csak és kizárólag annak a folyamatnak adják át magukat, melyben egész egyszerűen áteresztik magukon az érzékelés tárgyából feléjük érkező információkat. Az olvasó részéről Kertész egyes kordokumentumos művei esetében nincs elemzésből fakadó okoskodás, nincs megokolása a megkapott írásélmény adta hangulatnak, csak filterként való passzív és kedves állapot.

Filozofikus analízis
Kertész Imrétől megszokhattuk, hogy rendkívül kritikus és rendkívül alapos, legyen szó az őt körülvevő világ megfigyeléséről, vagy akár saját maga gondolatairól, cselekedeteiről. A néző „a már megszokott” vitriolos hangnem rövid, pattogós hangnemben, esetenként pedig csupán egyetlen szóban, mint a mondat egyetlen részeként vágnak oda, csapnak le a korbácskacsok végére rögzített szögek gyanánt. A „kertészi kritika” mellett nagy hangsúlyt kap az 1991 és 2001 közötti időszak magyarországi történéseivel és magánéleti epizódjaival kapcsolatos filozofikus analízis is, a szerző feljegyzéseiben már-már megszállottan fejtegeti érzéseivel, benyomásaival párosuló meglátásait, következtetéseit.
Közhelyes, de talán helyénvaló megállapítás, hogy Kertész irodalmi stílusa megosztó, vagy belepistul az ember, vagy eltolja magától. Én az előbbi vagyok, és bár nem értek egyet az író számos megállapításával, világszemléletével, mégis szívesen lakmározom, tőlem jelentősen távol álló, más eredeti gondolatokat megjelenítő világából.

Fantomszerű élet
S miként Kertész már a Végső kocsmában is utalt rá, úgy gondolom, hogy az alkotó a semmi, a nihil megírása felé tendál, annak kiteljesedése felé törekszik, ugyanakkor földrészeken átívelő, világpolgári, magas szintű intelligenciája minduntalan az összefüggések felfejtésére ragadtatik el.
Maga a szerző kötetében így fogalmaz feljegyzéseiről: „Semmi összefüggést nem látok az életem és az úgynevezett művem között, talán nem is én írtam. Ez, mondjuk, nem valószínű. De nem hiszek eléggé a… miben is? A létezésemben. Az események – tegnap a kudarc, ma a siker – fantomszerűek; az életem a fantomszerű; nem élem át eléggé, mintegy a nézője vagyok csak mindennek.”