Megdöbbentő olyan jelenséget megfigyelni, amikor sem a szerző nincs tisztában vele, hogy mit írt, sem az olvasó nem jön rá, hogy mit is olvas. Esko Valtaoja finn csillagász Mindentudó kézikönyvéről van szó, amit a közelmúltban – mivel rendkívül szellemes kötetről beszélünk – végigkuncogtam, s amiről az egészen közeli múltban mindenféle recenziókat elolvastam, sőt még azokat az interjúkat is átböngésztem, amelyeket a szerző adott, mikor novemberben Budapesten járt. Így derült ki számomra: az ismeretterjesztés humoros fenegyerekének tartott finn tudós legújabb kötetét író, olvasó, szerkesztő és újságíró mind-mind ismeretterjesztő kötetnek hiszi. Pedig a Mindentudó kézikönyv véletlenül sem terjeszt ismereteket.
Valami egészen mást kínál.  

Posztmodern tünet
Hadd kezdjem ezt az írást egy egészen távoli kínszenvedéssel, amiben gyermeklapkiadóként volt részem, valamikor előző életeim egyikében. A kisiskolásoknak szóló periodika marketingjének gondjaival birkózva szembesültem azzal a ténnyel – nem én jöttem rá, valami ifjúsági médiafogyasztási szokásokat bemutató tanulmány mutatott rá –, hogy a gyerekek érdeklődése rémisztően instabil. Már persze marketing-szempontból rémisztő a dolog, három gyermek apjaként örömmel tapasztalom fiaim folyton változó, minduntalan más irányba kanyarodó kíváncsiságát. Egyik héten a gördeszkázás tölti ki teljes érdeklődésüket, másik héten az egyiptomi múmiák titkait kutatják, hogy pár hét elteltével a számítógép-programozás rejtelmeiről tartsanak otthoni kiselőadást…
A dolognak persze itt nem volna jelentősége, ha néhány hónapja egyik szerzőnk, Botond barátom nem hívja föl arra a figyelmemet, hogy milyen megdöbbentően eltűnt a hétköznapokból a világnézet. – Posztmodern tünet – feleltem egykedvűen. Majd megbeszéltük Jean Francois Lyotard elemzéseit, aki szerint a huszadik század derekáig jellemző modern gondolkodás úgy igyekezett elrendezni az emberi tudást, hogy minden gondolat egy nagy, egységes elbeszélés keretébe ékelődjön, s hosszabb távon összefüggő világmagyarázattá álljon össze.  Az egyes gondolatok attól váltak érvényes igazsággá, legitim tudássá, hogy a nagy elbeszélésbe illeszkedve igazolást nyerhettek. A posztmodern gondolkodás egészen másféle. Nincs többé igény nagy elbeszélésre, nem lehet többé átfogó, összefoglaló, mindenre kiterjedő elméletet létrehozni, mert az egyes elméletek immár nem függenek egymástól. A posztmodern gondolatok önmagukban hordozzák hitelességüket, önmagukban állnak, s jelentőségüket kizárólag az adja, hogy képesek-e megszólítani a szélesebb közönséget, azaz, hogy tükrözik-e azt az értékvilágot, amit a közönségük magáénak vall. Az egészre vonatkozó „univerzális igazság” helyére az alternatív igazságot állítottuk. „Anything goes” „minden megy”, ahogy Aaron Schutz fogalmazott.

Egyetlen fegyverünk
És mielőtt elmondanám, hogyan is függ össze mindez a Mindentudó kézikönyvvel, hadd tegyek egy újabb kitérőt, mert ahhoz, hogy megmutathassam, mit tud ez a remek kis kötet, el kell mondanom azt is, miféle ember Esko Valtaoja.
Nos, a szerző Finnország egyik leghíresebb tudósa, eddigi könyvei már több mint kétszázezer példányban fogytak el. Amúgy a Turkui Egyetem csillagász professzora, amatőr biológus és felesége modern művészeti galériájának asszisztense, szeret társadalomtudományokkal és filozófiával foglalkozni, zenél és természetesen sci-fi rajongó.
Széles közönségnek szánt ismeretterjesztő köteteiért többek között a Kotona maailmankaikkeudessa (kb. Otthon a kozmoszban) című könyvéért szakirodalmi Finlandia-díjjal és a közérdekű tájékoztatás állami díjával jutalmazták.
Egyik hazai beszélgetése során szinte szó, vagy inkább gondolat szerint felidézte Lyotard nézeteit, rámutatva a posztmodern gondolkodásmód problémáira: „Azért kezdtem el írni, mert nagyon bosszantott, hogy a könyvpiacon milyen sok áltudományos publikáció lát napvilágot. Viszonylag későn, már ötvenéves koromban jelent meg az első könyvem. Érett fejjel az volt a vezéreszmém, hogy megírjam azt, ahogyan valóban működik a világ, mik az élet esélyei akár a Marson és hasonló témákat. Persze én is úgy érzem, hogy a tudományos ismeretterjesztés sosem fogja megnyerni a mennyiségi csatát az áltudományokkal szemben, mert az emberek szeretnek különös, furcsa dolgokat elhinni. Ma is sokan vélik például, hogy Sztálin jó ember volt.”
Majd másutt még azt is hozzá teszi: „Egyetlen fegyverünk az örök eltévelyedések ellen (mint ahogyan a tudományos ismeretterjesztésnek is ez a szerepe) a realitások tisztelete.”

Afféle világnézet-kufár
„A valóság jó eséllyel létezik. Csak még senkinek nem sikerült bebizonyítania” – írja szerzőnk kötete elején, s ezzel olyasmit is elárul nekünk, amiről nem szokott beszélni.  Szerzőnk ugyanis dacára annak, hogy minden lehetséges alkalommal ismeretterjesztésről beszél, ha munkáiról kérdezik, annak, amit ő hirdet, kevés köze van az ismeretekhez. Valtaoja inkább afféle világnézet-kufár, a tudományos gondolkodásmódot, az abból következő világképet kínálja föl olvasóinak, bízva abban, hogy a zavarodott, pillanatnyi érdeklődések, mulandó lelkesedések gyermeki sokféleségében élő olvasóinak valami stabil és megbízható támpontot tud mutatni arról, hogy milyen a világ.
Egyik magyarul megjelent interjújában egészen pontosan le is írta vállalását: „Olyan könyveket próbálok írni, amit egy tizenöt éves éppúgy elolvashat, mint egy hetvenöt éves, nincs szükség hozzá természettudományos háttérre, az olvasó lehet bölcsész, lehet művész, festő, bárki. Valószínűleg ez is az oka annak, hogy ilyen sikeres lettem, rengeteg különböző hátterű és érdeklődésű ember érzi úgy, hogy legalább egy részét bátran elolvashatja a könyveimnek. Arról írok, ami engem is érdekel, és amit el szeretnék mondani másoknak, mindenféle érdekes dologról, amivel találkoztam, legyen az biológia, filozófia vagy művészetek…”
Persze szerzőnk valószínűleg nem attól sikeres, hogy olvasói idegeit nem borzolja érthetetlen képletekkel, és még érthetetlenebb téridő-elméletekkel, hanem egyszerűen attól, hogy amiről ír, azt koherens összefüggések mentén, egységes rendbe szervezve, afféle nagy világmagyarázatként, egységes narratívaként teszi olvasói elé.
Úgy tűnik, kifelé lábalunk a posztmodern alternatív világnézeteinek „minden megy” kultúrájából és ismét igényünk támadt egységes magyarázatcsomagra. Az már csak szerencsés bónusz, hogy Valtaoja nem valami marhaságot, hanem éppen a tudományos gondolkodás lehetőségét tárja elénk a maga igen szellemes módján.  Nem is beszélve arról a mázliról, hogy Finn Amatőrcsillagászok Egyesülete ki is adja Valtaoja könyveit, a Typotex Kiadó pedig Bába Laurának az eredetivel valószínűleg egyenértékűen szellemes fordításában a magyar olvasók elé teszi.
Így szerzőnk világnézete közkinccsé válhatott, olyasféle közkinccsé, amivel lehet vitatkozni, lehet egyet érteni, de mindenképpen érdemes hozzá viszonyulni. Ha másért nem, hát azért, hogy nekünk, magunknak is legyen valamiféle többé-kevésbé koherens világnézetünk…