Belülről rohadó alma
Mediterrán hangulat: napsütés, tenger, lazán kezelt munkaidő, amelyet ráadásul olcsó sütödék és reményteljes új szerelmek fűszereznek. A könyvvel a kezében, jövőjéről merengő fiatalság álmainak díszlete elevenedik meg előttünk. És még az sem zavar különösebben, hogy egy tizenegy éves korba alig lépő kisfiú naiv tekintetén keresztül látjuk meg vágyott jövőképünket – az ő jelenét. „Szellemvezetőnk”, Daniel Sempere élete első pillantásra tényleg irigylésre méltónak tűnhet, hiszen ott, olyan körülmények között él, ahogyan mi szeretnénk. Aztán, ahogyan haladunk előre a könyv olvasása során – párhuzamosan a fiatalság felületes életszemléletének múlásával – válik egyre borúsabbá a vágyott világ. Franco diktatúrája elevenedik meg előttünk, amely élhető ugyan, de folyamatosan nyomot hagy az emberek mindennapjain. Fényes nappal elhurcolt szomszédok, eltűnések, erőszaktevés… egy „szép” új világ, amely a régi „dicső” romjaira épült. És amelynek rejtélyei még most is befolyásolják az új éra lakosainak életét. Hősünk, Daniel Sempere, ez a dolgos, szépreményű, nagy jövő előtt álló fiatalember is egy ilyen rejtélybe tenyerelt bele, amely aztán kísérteni fogja egész életén át. Amely valószínűsíthetően igencsak rövidke lesz!

A hajsza, amelyben én is részt vettem
Barcelona árnyékosabb oldalán fellélegezve, saját tiltó fogadalmam megszilárdítása után belevetettem magam A szél árnyéka rejtélyének megfejtésébe! Egy titkos társaság elrejtett bibliotékájában fellelt, elfeledett könyv titkát igyekszem megoldani, még mielőtt azt Zafón könyvének lapjairól lennék kénytelen elolvasni. Sorolom a tényeket: Daniel rálelt a könyvre. Elolvasta, elámult tőle és elpletykálta, hogy a birtokában van. Kiderült, hogy talán ez az egyetlen épen maradt példánya a könyvnek, amelyet Julián Carax írt, és amelyet – az író halála után – valaki módszeresen megpróbált eltüntetni a föld színéről. De ki lehetett Carax? Regénye miért váltott ki valakiből ilyen indulatot? Mikor fog a csuklyás idegen eljönni Daniel könyvéért? Miért nem tudom letenni azt? Magával ragadott. Orromnál fogva vezetett, és minden próbálkozásom ellenére sem sikerült az összes részletet a helyére illesztenem, mielőtt Zafón elbeszélése „utolért” volna. Minden bizonnyal ez azt jelenti, hogyha velem történt volna meg mindez, akkor én nem éltem volna túl a „kalandot”. Ami egy kicsit gáz, lévén az utóbbi egy hétben csak ez járt a fejemben. Ráadásul még csak nem is élveztem „Barcelona gyönyörű utcáinak leírásait”, a „megkapó szerelmi szálat”, de még a „sorsok megrendítő alakulását” sem. Egyszerűen csak adatokra, a mozaik újabb darabjaira vágyva olvastam órákon át. Vele álmodtam, rajta filozofáltam. A könyvben éltem. És most, ezt kiírva magamból immár tisztán látom, hogyha nem egy egészen fordulatos, meglepő befejezést kaptam volna a könyvtől, esélyes, hogy én is nekiálltam volna hadat viselni Zafón és művei ellen. Stresszes hét áll mögöttem, na.

Egy kis elemzés
Nem is tudom, hogy kell-e még ezen túl valamit írnom. Talán a fentiekből épp eléggé kitűnt: annyira magával ragadó volt a történet, hogy egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni. Visszagondolva már belátom, hogy ez az írói tudásnak és a fordító kiválóságának is köszönhető. A fordítónak, mert az egyes jelenetek nézőpontváltásait képes volt stilárisan is, az olvasó számára is érezhetővé tenni (és itt jegyzem meg, hogy egy félezer oldalas könyvben, amelynek cselekményeit visszatekintések tucatjai magyarázzák – ez egyáltalán nem semmi dolog!). Az írónak pedig, mert képes volt majd mindegyik szereplőjének jellemet „varázsolni”, amelyek átélhetővé tették az egész sztorit, és amelyeket képes volt egyes események hatására még meg is változtatni. A témaválasztásról pedig talán elég annyi, hogy a modern és a régi világ találkozásánál nyomasztóbb díszletet egy rejtély bemutatásához el sem tudnék képzelni. Elhittem, hogy léteznek őrültek, fanatikusok, akik zavaros időkben előbújnak az árnyak közül, és munkálkodni kezdenek szörnyű céljuk elérése érdekében. Rejtélyek, amelyekért érdemes gyilkolni… És mert sikerült elérnie, hogy higgyek a leírtakban, egy hétig a borzongás volt hálótársam. A fura az, hogy semmiképpen sem fosztanám meg magam ettől a könyvélménytől! Az ítélet: Zafón helyet kap életemben, az Ibériait pedig könnyű szívvel továbbra is kerülni fogom.