Kivételesen nem kell sietni!
Budapest-Kairó. A repülőút, amelyre ritkán vállalkozik az ember, hiszen most már a felkapott nyaralóövezetekbe közvetlen repülőjáratok is vannak. 2011 februárjában is csupán a fent említett haditudósító vett jegyet a Közép-Európából Egyiptom fővárosába induló repülőgépre. Ő is csak azért, hogy megcsodálja és megörökítse a tüntetéseket. Mivel már pár napja zajlottak az események, ezért azt hitte későn fog érkezni. Hogy mire odaér, a tüntetőket feloszlatják, és minden visszatér a régi kerékvágásba. De tévedett. Az elkövetkezendő hetekben tanúja lesz annak, ahogyan a nép tiltakozása forradalommá alakul át, és amelyet a lehető legbutább módon próbálnak meg megakadályozni, tovább szítva az indulatokat. Kőkemény utcai harcok, rendőri brutalitás és fizetett imposztorok próbálják majd  szétzilálni a tömeget. Amely tartani fogja magát, és nem akar hazatérni az utcáról. A szélsőséges iszlamisták, kopt keresztények, de még a szekuláris állam követelői is egy emberként fognak utcára vonulni, és próbálják lemondásra bírni Mubárákot. Jászberényi Sándor félelme alaptalan volt: korántsem késett el. Tíz hónappal a tüntetések megkezdése után, még novemberben is utcai vérontásokról fog tudósítani… 

Hideg fejjel a forradalomról
Írónk ott volt a dolgok sűrűjében. Ennek tudatában pedig felkészültem egy pátosszal és romantikával megfűszerezett regényre, amelynek az a célja, hogy meggyőzzön mindenkit: a rezsim gonosz, lázadók jók, az egyetlen út a forradalom, amely csak a demokráciába torkolhat. Erre voltam hangolódva, hiszen a kiküldött újságíróktól (a többi, írott formában is megjelent tudósítás stílusát alapul véve) nem igazán várom el, hogy az arab kultúrával, történelemmel és úgy általában a Közel-Kelet társadalmának rétegeltségével és erőviszonyaival tisztában legyenek. Most, hogy leírtam az átlagot, egészen kézenfekvő lépésnek tűnik Jászberényi Sándor nevének tisztázása. Ő nem az ilyen tudósítók tömegét fogja gyarapítani. Igen, szó lesz könyvében elhajított kövekről, a fül mellett elsüvítő golyókról és persze a félelemről, amely akkor járja át az embert, ha belegondol abba, mi is veszi őt most körül. De még e veszélyes és néha kínos helyzetekről is (ellentétben társaival) igyekszik higgadtan és tárgyilagosan írni. Felülemelkedve magán és érzésein, végig éreztetve velünk azt, hogy ő csupán egy apró, kívülálló szemlélője a történteknek. Ezért neki abszolút nincs joga elragadtatni magát. Inkább magyarázza, elemzi az eseményeket, és önmagát is. Saját maga bírálatát pedig megosztja velünk. Így avat minket bizalmába. És büszkén saját kiválasztottságomra elhiszem, hogy mindezt őszintén teszi.

Szenvedéllyel az egyiptomi mindennapokról
A bizalom termékeny talajába sikerült elültetnie Jászberényinek bimbózó kapcsolatunk magjait. És a jótékony légkört felhasználva igyekszik meggyőzni engem könyve másik felének igazságáról is, amelyben célja, hogy bemutassa a forradalom okait és befejezésének lehetséges alternatíváit. Nem csak elvesztegette életének elkövetkezendő egy évét – várva a következő zavargásra, amelyről fényképet készítve pénzhez juthat –, inkább megpróbálta azonosítani a forradalmat mozgató erőket, kiderítve azok rövid- és hosszútávú céljait. Azt csinálta, amit minden újságírónak tennie kéne a katasztrófaturistáskodás helyett! Igaz, Jászberényi előnyösebb helyzetben volt, lévén már „kiküldetése” előtt is járt, sőt élt az országban. Ismerte Egyiptom napos és árnyoldalát is. Saját maga is tanúja lehetett a titkosszolgálat ügyködéseinek és annak az elnyomásnak, amelyben az utcára kivonuló nép élt. És amikor azokról, az ok okozati összefüggésekről beszélt nekünk, amelyek az embereket hajtják, akkor lepleződött le az újságíró álcája mögé bújt ember, aki ugyan igyekszik a tények talaján maradni, mégsem tudja szenvedélyét és az egyiptomi nép iránti szeretetét egészen véka alá rejteni. Ellensúlyozva az utcai harcok tárgyilagos leírását, itt megmutatkozik az újságíró emberi oldala is. Pont a legjobb helyen és időben, ugyanis elérte, hogy elfogult legyek. De nem csak a könyv (és az azt megalkotó szaktudás), hanem az azt megíró ember iránt is. Hiszek benne, hogyha félre is vezet, akkor az azért van, mert őt is félrevezették. Az ő magyarázatában elfogadom, hogy habár az utcára vonuló nép nem is érzékelte, a színfalak mögött a különböző hatalmi csoportok folyamatos tárgyalásokat folytatnak. A katonaság és az iszlamisták (a nép megmozdulásait felhasználva) kiegyeztek egymás közt, hogyan is mozdítsák el a nyolcvan éves Mubárák elnököt. És hogy hogyan legyen felosztva ezután a hatalom. Elhiszem a kijelentését, éveken át tartó adatgyűjtésének eredményét: a demokratikus választásoknak semmi beleszólásuk nem volt az új Egyiptom kialakításába!

Fekete, fehér. Színes?
Az Egy haditudósító naplója a sokadik arab tavasszal foglalkozó mű, amelyet a kezembe vettem. Szemléltem az eseményeket már tárgyilagosan, több tudományosan megírt könyvön keresztül, és persze a könnyeikkel küszködő riporterek híradásai sem kerülték el a figyelmemet. Az igazság valahogy a két véglet között kéne, hogy legye. Ilyen alkotással azonban eddig még nem találkoztam. Egyszóval: csupán a tökéletes meglepetést könyvelhettem el az író győzelmeként. Jászberényi Sándortól ezt kaptam meg. Ő pedig, itt a világhálón keresztül fogadja gratulációmat munkájához.