A háború, amelyről tudni kell
A kétezres évek azonban fordulópontot jelentettek. 2003-ban megindult a legnagyobb formátumú keresztes hadjárat, amely átformálta az egész közel-keleti hatalmi struktúrát, közvetve létrehozva a kalifátust, amelyet ma Iszlám Államként emlegetnek. De nagyon előre szaladtam! A lényeg az, hogy 2003-ban – az „ígéret földjének” lerombolása – felkeltette a magyarság érdeklődését is Irak iránt. Emlékszem, a felnőttek hírekre szomjazva nézték a híradót, a gyerekek pedig, a szüleiktől hallott frázisokat ismételgetve próbáltak véleményt alkotni az iskolában… Irak végre felkerült a magyar térképekre is! Az érdeklődésre való tekintettel pedig a magszálló csapatok után masírozva megérkeztek a térségbe a magyar újságírók is. Peremiczky Attila majd egy éven át tudósított az éppen csak megszállt Bagdadból. Tolla pedig az USA végtelen dicsőségén kívül az egykor dicső főváros és milliónyi lakójának nyomorát, fájdalmát és csalódottságát is leírta. Azon eseményeket, amelyeket „igaz” Bagdadi töredékek-ként lehet jellemezni.

Érthetetlen reakciók
Könyv formátum, melyet riportok, cikktöredékek és fotók töltenek meg. Na meg mély sajnálat és részvét azok iránt, akiknek a mindennapjait tönkretette – egymással karöltve – a Szaddam és a Bush „rezsim” civakodása. Ez az, ami nem kerülhetett be a hírekbe annak idején. A zászlólengetés és hangzatos ígéretek mellett kinek van szüksége arra, hogy testközelből átélje a káoszt? Szemmel láthatólag (kétszáz forintos ár mellett!) senkinek, hiszen jól elvagyunk mi itt, békés Európánkban, ahol történelmi eseménynek, könnyed statisztikának tudjuk felfogni sok százezer halált és megnyomorított életet! A gond viszont ott kezdődik, amikor e hozzáállás miatt nem értjük: hogyan lehet, hogy az iraki nép meggyűlölte a koalíciót, amely a „szabadságot” hozta el számára? Mert tényleg ez történt: terrorszervezetek nőttek ki az elégedetlenség magvaiból, amelyek szent célja az, hogy a háborút elvigyék azoknak a hazájába, akik tönkretették az övéket. Nem értjük őket, rettegünk tőlük, és talán már ott tartunk, hogy elismerjük: jobban jártunk volna, ha nem rohanjuk le Irakot, nem végezzük ki Szaddamot, és talán egyoldalú síita kormányt sem kellett volna felállítani…

A jól hangzó szavak mögött
Peremiczky Attila könyvéből, mely az író 2003 júliusától a következő év márciusáig tartó „élményeit” öleli fel, kitűnik, mit rontottak el a megszállók. Hogyan sikerült eljátszani annak a népnek a kegyét, amely tényleg(!) éljenezve fogadta a felszabadítókat. Láthatjuk, hogyan hoztak még több szenvedést és bizonytalanságot azok, akikhez mindenki reményeket fűzött. A szerző írásán keresztül végre meglátjuk a háború hozadékát: a működésképtelen kórházakat, a közbiztonság teljes hiányát, a népet gyűlölő külföldi katonák önkényességét… mindazt, ami elrontotta a „végjátékot”, és ami ahhoz a káoszhoz vezetett, amelynek most már nem csak a térség, de a mi Európánk is szenvedője. És amelynek még most sem látjuk a végét!

Már akkor megmondták

A könyv többet adott nekem, mint azt vártam volna. Szörnyű, hatásvadász fekete-fehér fotóin túllépve olyan józanságot és előrelátást fedeztem fel, amely üdítően hatott a nyugat – mostanában már egészen megszokott – gyűlölködéséhez képest. Le meri írni, hogy a koalíciós hadsereg kegyetlensége és a megszállás tervszerűtlensége mellett a Szaddam-éra közbiztonságban és kiszámíthatóságban eltöltött napjait már az első hónapok után nosztalgiával telt szívvel emlegetik Bagdad utcáin. Mivel 2008-ban Szaddam halála (2006), és az új rendszer megszilárdulása után adták ki a könyvet, ezért még véletlenül sem vádolnám meg a szerzőt propagandista tevékenységgel. Ő csak leírta, amit látott, átélt és amely – természetesen – őt is gyökeresen megváltoztatta. De még ez a népmesei fordulat sem tudta meglágyítani a magyar olvasók szívét, és népszerűvé tenni Peremiczky könyvét. Így viszont mindenkit meglepetésként értek az utóbbi évek iraki eseményei. Pedig ő, már 2003 augusztusában lejegyzetelte taxisofőrjének vátesz szavait: „Muzulmán muzulmán ellen fordul, megszűnik a különbség a külföldi civil és a külföldi katona között. Kezdetét veszi egy soha véget nem érő, buta bosszúhadjárat… Öt Szaddam Husszein is kevés lenne, hogy itt újra rendet tegyen.”