Isten? Haza? Becsület? Morfium!

Új hőstípust szült a kortárs irodalom. Minden kornak megvannak a maga hősei. A maiak pedig minden korábbitól elütnek. Még csak nem is antihősök, akik a huszadik század második felében hódították meg a szövegeket, nem afféle maguknak való egyéniségek, saját útjukat járó, de azért végső soron jóindulatú alakok, akikkel a huszadik század elszórakoztatott bennünket, hanem valami egészen másféle figurák. Nem a hősi jellemet, a proszociális elkötelezettség jelentőségét tagadják, hanem magát a hősiességet. A mi mai hőseink inkább afféle sodródó figurák, esendőek és sokszor nagyon is ellenszenvesek. Mégis valahogy közel állnak, közel kerülnek hozzánk.
 
1939, Varsó

Itt van például Konstanty Willemann világfi – már amennyiben világfi lehet valaki egy periférikus ország megszállt, s némiképp lerombolt fővárosában, 1939-ben, Varsóban. Hősünkről pillanatok alatt kiderül, hogy morfinista, hűtlen férj és rossz apa. Továbbá mélységes cinizmussal szemléli az összeomlás után szerveződő ellenállást, miképpen magát a megszállást is, a háborút, a német és lengyel szembenállást, egész világot, ami körül veszi. Nem érdekli múltja, nem büszke a honvédő erőfeszítésekben játszott – kelletlen – szerepére, legfőképpen szeretője és a vele együtt töltött drog-mámoros éjszakák foglalkoztatják.
Hogy mégis tagja lesz egy földalatti ellenálló szervezetnek, azt főképp apósának köszönheti, de a maga részéről nem érzi úgy, bárkinek is meg kellene valamit köszönnie. Amivel elégedett, azt elsősorban önmagának tudja be, amivel elégedetlen lehetne, az pedig egyszerűen nem érdekli.
Hogy mindezek ellenére a történelem viharainak kellős közepén kell mozognia, az inkább meglepő, különös és érthetetlen, talán éppen annyira meglepő, különös és érthetetlen, mint maga a történelem.

Gonosz varázslatok
Antihősünk megalkotója, Szczepan Twardoch viszonylag fiatal lengyel szerző. Esszéista és újságíró, akinek Morfium című regénye páratlan siker lett: elnyerte a Polityka hetilap 2012-es Paszport díját, valamint a legrangosabb lengyel irodalmi elismerést, a Nike közönségdíját; a magyar megjelenés idején pedig az Európai Könyvdíj (Le Prix du Livre Européen) hivatalos listájára is felkerült.
Hogy sikerének mi lehet a titka, arról a kötet ismertetője sejtet valamit. Eszerint „Twardoch olyan antihőst alkotott, akit szeretünk, akinek szurkolunk, annak ellenére, hogy szégyentelen és megátalkodott. Akinek Varsó kiégett utcáin tett minden lépését egy különös hang kíséri, egy rejtélyes erő, mely a múltat és a jövőt is ismeri. S hogy ez egy gépezeté, mely a világ feletti uralmat bírja, vagy a Sátáné, talán a címben szereplő drog suttogja a gonosz varázslatokat hősünk fülébe? Twardoch egy embert mutat meg nekünk, akit felkapott a történelem forgószele, akit rabul ejtettek saját ösztönei, valakit, akinek több szégyenletes vonása van, mint jó. Talán mert a világ is éppen ilyen.”

A rejtélyes narrátor
Talán persze túlzás a sátánt, vagy gonosz varázslatokat emlegetni Willemann története kapcsán. A történet ennél sokkal egyszerűbb, és sokkal megragadóbb. A szövegben a szerző egy rendkívül ötletes trükkel él: minduntalan az az érzése az olvasónak, hogy valamilyen külső szereplő, vagy magában a szövegben megbújó rejtélyes narrátor beszélne hozzá, olyan mesélő, aki szereplőinknél szélesebb perspektívából látná világunkat.
És engedtessék meg nekem, hogy ezt a zseniális írói bravúrt emeljem ki a kötet egyik legizgalmasabb vonásaként. Ennek köszönhető ugyanis az, hogy annyira közel állónak érezzük magunkhoz a cinikus antihős történetét. A főszereplő ettől olyan, amilyenek mi magunk vagyunk, ettől mesél úgy a könyv, amilyennek világunkat látjuk. Attól ugyanis, hogy mi is pontosan tudunk mindent. Mi is rendkívül széles perspektívákból szemléljük azt a történelmet, amelyiknek részei vagyunk. Csak éppen nem nagyon foglalkozunk e széles perspektívákkal, hiszen nekünk, éppen úgy, mint Konstanty Willemann világfinak – már amennyiben világfi lehet valaki egy periférikus ország fővárosában – legfőbb gondunk az, hogy mindennapi drogjainkat beszerezzük. Még akkor is, ha közben időnként elragad bennünket a történelem egyik-másik vihara.