Semmi mással nem vethető össze, amikor felhangzik egy Miles Davis szerzemény, magától a mestertől. Davis 1991-es halála előtt két évvel rendezték, szerkesztették általa tollba mondott önéletrajzát, s a könyv méltó a zenei életműhöz: felkorbácsoló, nyugtalanító, átalakító, élményt adó, hangulatba vivő, felemelő.

A jó és a rossz válasz
A Collateral (nem túl ötletes magyar címen: A halál záloga) című akciófilm egyik jelentében a bérgyilkost alakító Tom Cruise-nak azért „kell” lelőnie egy illetőt, mert nem tudta a helyes választ arra a kérdésre, hogy hol szerezte zenei műveltségét Miles Davis jazztrombitás. Hogy mi már ne járjunk így eláruljuk, hogy a Miles – Önéletrajz című kötetben is ott a válasz. (A rossz válasz amúgy a Juilliard volt.)
És még egy okoskodás az ajánló előtt: amikor egy világsztárról szeretnénk többet megtudni és úgy döntünk, hogy elolvassuk életrajzi kötetét, akkor nézzünk utána, hogy melyik a hivatalos, az adott sztár által jóváhagyott eredeti életrajzi könyv, mert a hírességekről készült nem-hivatalos biográfiák megírására, a silányságot és talmi vagy gyalázkodó tartalmat felvonultató „egész ipar épült”. Esetünkben természetesen az „oridzsi” önéletrajzról van szó, olyannyira, hogy a kötetnek két szerzője van: a megírásra felkért Quincy Troupe és maga Miles Davis.

Pezsgés és energia
A kötet savát-borsát a gigantikus mennyiségű adat és krónika, hű részlet mellett pont az a laza, közvetlen hangnemben íródott szövegezés adja, ahogy Miles Davis elmeséli életének különböző szakaszait, a fontos állomásokat, és a látszólag kevésbé fontosakat is. Élete egybeesett a jazz történelmével, így lehetett, hogy vezéralakja lett mestere, Charlie Parker mellett az ötvenes évek bebop forradalmának, illetve ő volt, aki később a rock és pop térnyerésével új ösvényeket vágott a dzsesszisták és rajongóik számára.
Davis külön fejezetet szentel gyerekkorának, mely fejezetből kiderül, hogy értelmiségi családból származott (apja orvos volt), így teljesen logikus volt, hogy a még szinte gyerek Miles főiskolára megy, és nem is akárhova, hanem a világhíres new york-i Juilliard művészeti intézménybe.
Ugyancsak külön részben szerepel a jazztörténelem talán legizgalmasabb korszaka, mely többek mellett főként a new york-i Harlemben valósult meg, a már említett bebop forradalom, hiszen itt izzott fel elsőként, leginkább és legtovább e stílus.
A kötet tehát több életbeli korszakra, periódusra osztja fel a legendás trombitás pályafutását, bennük a mára zenetörténeti események leiratává nemesült sztorik, epizód-leírások sok részből álló fűzére. Az sem elhanyagolandó a kötetben, hogy a jazzistenség miként meséli el találkozásait az ő jazz istenségeivel, például Dizzy Gillespie-vel, vagy már említett Charlie Parkerrel.  És ugyanígy sorjáznak a pezsgéssel, energiával, invencióval teli hatvanas és hetvenes évek évlapjai, majd pedig az új művészeti utak kereséséről szóló szintén izgalmas nyolcvanas évek krónikái.

Hely a jazz történetében
A huszadik század egyik legnagyobb dzsesszmuzsikusa, komponistája, a műfaj sokszoros újraértelmezője fantasztikusan gazdag és emblematikus életet tudhatott magáénak, így életregénye egy rendkívül érdekes, a jazz zenét, a huszadik századi Amerikát és az afro-amerikaiak életét egyszerre érzékletesen bemutató írásművé vált. Davisről persze már életében sokat lehetett tudni, excentrikus, különc viselkedése, öltözködése, színpadi allűrjei, és persze felülmúlhatatlanul hatalmas és sajátságosan értékes zenei életműve számtalan alkalommal tették őt újságírók, tévés- és rádióriporterek, írók, szakértők, kritikusok és pletykarovat-szerkesztők céltáblájává.
A kötetben sok-sok apró anekdota, sztori található, az én egyik nagy kedvencem, amikor Miles-t az amerikai elnök meghívja a Fehér Házba, egy elit partira, ahol a pénzvilág, a politikusok és közéleti személyiségek mellett a média, a sport, a tudomány kiválóságai között ő, a művészeteket képviselte. Egy idős fehér hölgy mellé ültették, aki talán nem tudott elég jól figyelni, amikor mindenkit bemutattak, így rákérdezett a mellette ülő Miles Davistól, hogy ő végül most akkor milyen helyet foglal el a jazz történetében? Mire Davis, aki egyetlen percentig sem tűrte a tiszteletlenséget, azt válaszolta: „Én nem része vagyok a jazztörténelemnek, én vagyok a jazz.”