Ó, bölcs irodalmárok!
Könyves utazásunk legújabb fejezete már megint Londonba vezet minket, de sajnos nem Neil Gaiman a vezetőnk, hanem China Miéville, aki az angol főváros csatornáinak emberekkel való megszerettetését tűzhette ki céljául, amikor megalkotta Patkánykirály című művét. (Igen, Clavell forog a sírjában.) Pedig most már lassan igazán taníthatnák a magyar/angol irodalom szakon: az „urban” fantasy a nagyközönség előtt bizonyíthatóan kudarcot vall, mert azokra nem hat, akik nem az adott városban élnek. Így, ha a történet nem magával ragadó és a karakterekkel sem tudunk azonosulni, az azt eredményezi, hogy hidegen hagy bennünket minden túlhúzott szenvedése írónak és szereplőnek. Azaz magával a papírra vetett unalommal fogunk találkozni. Az író pedig a bukással. Na, vajon miért hozom fel ezt pont most, ebben a cikkben?

Ennyi elég is
Mielőtt belemennénk a részletekbe, ismerkedjünk meg az alaphelyzettel: mire főszereplőnk, Saul kempingezéséből hazaér, apját valaki kiugrasztotta az ablakon. A rendőrség őt gyanúsítja és bekasznizza. Szerencséjére megjelenik egy bűzös idegen a cellájában, a Patkánykirály (igen a patkányok királya), aki kimenti őt onnan mindenféle vérségi kötelékekre hivatkozva. Mivel Saul anyja szintén patkány volt! Az ő nővére. Itt kellett volna letennem a könyvet, miután Miéville beleerőszakolta ezt a képet a fejembe! Sajnos nem tettem, de le kell szögeznem, ezek után nem igazán tudok semmi jót gondolni az íróról. No, de vissza a történethez! Sault kiszabadítja nagybátyja, aki mint fegyvert akarja használni a csatorna királyainak (madarak, pókok, csótányok királyai) életét megkeserítő „hamelni patkányfogó” ellen (igen, még rendes fő gonoszt sem sikerült találni az undorító körítés mellé). Szemetet enni, büdösnek lenni, hajléktalanokat molesztálni, lopni és hazudni… ez teszi ki a patkányságot. Ezek azok a tevékenységek, amelyek kiterjesztik Saul „szupererejét”, mely segítségével végül szembeszáll a szász Fuvolással, akinek az az egyetlen hibája, hogy – a kártevők nagy utálatára – minden vidéki haknit elvállal. 

Egy underground író képzelgései
Most már tudom, hogy Angliában minden szemét megjelenhet, ha London utcáinak leírását olvashatjuk benne. Az ötlettelenséget a város briliáns bemutatásával és a felháborodást megcélzó undorító leírásokkal igyekszik pótolni. Nos, hogy csupán London elmés leírásáért valakit megdicsérjek, annak igen csekély valószínűségét látom. Gaiman Soseholja túl magasra tette a képzeletbeli lécet. A csatornai undor és rothadás taglalása pedig nem nekem, hanem inkább a gót-vámpírzombihordák szerelmeseinek való (már ha létezik ilyesmi). De hogy minden olyan általános aspektusát kizárjam a regénynek, ami alapján tetszhet az olvasónak: arra is rájöttem, hogy az egész irományban nincsen egyetlen karakter sem, akivel szívesen azonosulnánk. Vannak a csatorna piciny lényeinek királyai, akik inkább állatok, mint emberek, azok közül is az undorítóbb fajtából valók. Van Saul, aki egész életében utálta az apját, de most, hogy halott, mégis rendbe akarja tenni a kapcsolatát vele, és folyton nyöszörög emiatt. Vannak a rendőrök, akik tudatlan ostobák – hiszen egy olyan háborúba csöppentek, ami meghaladja értelmi képességüket. A Fuvolás pedig ártatlan embereket vág agyon hangszerével (amin igazából nem is csodálkozunk, hiszen hétszáz éve próbálja behajtani fellépéséért a fizetséget). Nos, melyik az ideális példakép számunkra? 
Ami a legbosszantóbb az egészben, hogy szemmel látható, mikor fogy ki a szuflából a fickó. Mikor áll meg a történet, és a szerző mikor határozza el, hogy valamiképpen még hozzáragaszt pár oldalt, csak mert karakterszám alapján utalják a fizetését. Egy abszolút felesleges történeti szálat kapunk hát, amely új megvilágításba helyezi az underground zenét és a „Drum and bass”-t. Mert, már csak az hiányzott, hogy Fuvolásunk felcsapjon az diszkózene vonatra kalauznak! Az egyetlen szimpatikus karaktert behálózza az elektronikus zene, melynek különlegességéről és komolyságáról természetesen egy lényegtelen szereplőnek (Saul egyik barátjának) szenvedélyes előadást kell tartania. Mert mindenkinek (a recept szerint) gondolkodás nélkül el kell hinnie, hogy valami feltétlenül különleges, ha annak nagyszerűségéről képes valaki oldalakon keresztül ódákat zengeni. Nos, akárhány DJ keres milliókat a zenéléssel, akárhány embernek is ez a munka a vágyálma, engem abszolút hidegen hagy, hogy milyen dobgépet kell használni, hogy a pulzus a magasba repüljön. Itt pedig már követni sem tudom, hányadik tölténye ment üresbe szegény Miéville-nek.

Lesz ez még jobb is!
Most találkoztam először olyan regénnyel, amire nincsen jobb szó, mint: „ifjúkori katasztrófa”. Az író 1998-ben adatta ki a Patkánykirályt, első könyvét – gondolom éveken át tartó simítások után. Biztos vagyok benne, hogy bizonyos londoniaknak páratlan olvasmány saját otthonukat egy patkány szemszögéből látni, az elektronikus zene kedvelői pedig értik a leírt kis nüanszokat, és értékelik a tanúságtételt, amit ezen zene oltárán tett az író. De igencsak csodálkoznék, ha maroknyinál több rajongója lenne ennek a könyvnek. Ha kiadó lennék, bizony nem kötöttem volna szerződést Miéville-lel ezen kéziratot olvasva – és rosszul tettem volna. Hiszen egy évtizeddel később megírta Kraken és Konzulváros című könyveit, amelyek egyedi ötletessége az angol sci-fi irodalom legnagyobb magasságaiba emelték írójukat. Rá kellett hát eszmélnem, az írói fejlődés élő, olvasható példáját tapasztaltam meg – visszafelé.