Afganisztán útja
Huszadik század, Kabul, Afganisztán. Kívül a gyarmatosítók érdekszféráján Záhir sah négy évtizedes uralkodása viszonylagos stabilitást és fejlődést hozott az országának. A gyerekek tanulhattak, a felnőttek dolgoztak, a pastu szunnita többség által irányított ország nagyobb zökkenők nélkül tartott a modernizáció felé. Átmeneti csend volt ez, egy letűnőben lévő, békés kor utolsó éveit ismerhetjük meg a könyv első néhány fejezetéből. Olvasás során ugyan látjuk, mennyire szüksége volt ennek az országnak, és a kisebbségben élő hazaráknak, tadzsikoknak és üzbégeknek a változásra, mégis megértjük: egy aranykornak vagyunk szemlélői. Egy időszaknak, amelyben mindenkinek megvolt a maga helye, amelyet elfogadva hosszan élhette életét. Igaz, hiányzott az „amerikai álom”, az, hogy bárkiből az lehessen, ami lenni szeretne. Ez az idea pedig végül megfertőzte a békés országot. 1973-ban egy vértelen puccs után Záhir sah unokaöccse kikiáltotta a köztársaságot, amely hivatott volt feloldani az etnikai és vallási ellentéteteket. És amely a hetvennyolcas kommunista hatalomátvételhez, majd a mindenki által ismert tálib rendszer uralmához vezetett. Voltak, akik tényleg azzá lettek, akik lenni szerettek volna. És ennek köszönhetően a következő három évtizedben etnikai, vallási és ideológiai tisztogatásoknak volt kitéve egy négyezer éves múlttal és örökséggel rendelkező kontinensnyi terület.

Párhuzamos tragédiák
Hosseini Papírsárkányok című könyve ide kalauzol minket. Egy a hetvenes évek elején felnövő gyermek, Amír visszaemlékezésein keresztül ismerjük meg hazájának legsötétebb évtizedeit. Amír az uralkodó etnikumhoz tartozik, apja gazdag, sikeres üzletember, aki bármit képes arannyá változtatni, amelyhez hozzáfog. Egy pastu eszmény: erős, bátor, okos, becsületes. Akinek tökéletes csalódást okoz könyveket olvasó, álmodozó gyermeke. Nem így hazara szolgálójának fia, a hűséges, bátor, atletikus Haszan. A tragédia előre kódolva van, és nem is várat magára. Hiába a fiúk mély barátsága, a féltékenység és a csalódás – melynek magjait az apa vetette el már születésük percében – árulássá érett. hetvennyolcban immár csak Amír és apja menekülnek az ígéret földje, Amerika felé a kommunisták vérengzése elől. Haszant hátrahagyják, jól tudva, hogy ellenséges földön kell majd leélnie hátralevő életét. Apát és fiút egyaránt megtöri ez a cselekedet. Vajon sikerülhet valamikor lemosni a gyávaság és féltékenység bélyegét? Lehetnek újra „jók együtt”?
A családi és a történelmi tragédia párhuzamos szemlélete elmondhatatlanul mély hatással volt rám. Minden hihetetlenül valóságosnak tűnt Amír leírása alapján, ami nem is csoda, hiszen az író átélhette mind az Amerikában, mind az Afganisztánban leírtakat. Nem egy történetet olvasunk, hanem egy vallomást. Vallomást egy olyan embertől, aki nem tudja magát megváltani gyerekkora bűnétől, még ha az el is enyészik ahhoz képest, amilyen szörnyűségeket átélt hazájában. Megdöbbentő olvasni a gyermeki logika érveit, melyekkel a felnőtt fiú egy-egy cselekedetét alátámasztotta, majd páholyból szemlélte azt, hogy az „ártatlan” gyerekkor, az apai elismerés hiánya és egy rossz döntés milyen fájdalmakhoz és torzuláshoz vezethet a felnőtt személyiségben. Az író segítségével rádöbbenni, hogy én sem bocsájtottam meg magamnak évtizedekkel ezelőtti dolgokat és hogy ezek az emlékek még mindig motiválják a cselekedeteimet… félelmetes. Vagy megnyugtató? A könyv ez utóbbit sugallja.

Hosseini az emberi lélek ismerője
Annak ellenére, hogy eljutottam odáig, hogy szó szerint vártam az időt, melyet tömegközlekedéssel töltök – tudva, hogy akkor békén a könyvnek szentelhetek fél órát – volt egy olyan pont az olvasás során, amelyet átélve elhatároztam, rosszat is kell írnom a könyvről. Azt gondoltam az író szappanoperai szintre emelte a történetet, amikor Haszan egyszem gyerekét megkeresve Afganisztánba kell mennie Amírnak. Ahol aztán minden valaha feltett kérdésére fény derül, legyőzheti önmagát és végre igazi jóság származhat bűntudatából. Elhatároztam, hogy leírom, Hosseini elrontotta a tökéletes könyvet és történetet az amerikaiak által megkívánt végkifejlettel. Kiolvastam, átgondoltam és megértettem, hogy szó sincs ilyesmiről. Az író csupán a valóságot írja le, mert sokkal jobban ismeri az emberi természetet, mint én. Tudta, hogy a való életben is mi alakítjuk saját életünk kiszámítható fordulatait. Tudatosan vitt el minket egy átlagos családi tragédián át egy sokat szenvedett országba, amely az abszolút átlagos, elvárható döntések juttatták jelenlegi helyzetébe. Azt kell, hogy mondjam, nincs egyetlen egy olyan személy sem a regényben, amelynek cselekedetei ne lennének logikusak, és amelyre példát ne hozhatnánk akár a mi környezetünkből. Az áldozati bárány, az áruló, a kegyetlen és a bátor… mindegyik valóságos. Minden döntésünk dráma, minden cselekedetünk felelősség. Nem csak Afganisztánról szól a könyv, hanem rólunk. Arról, hogy ha nekik hátat fordítunk, akkor magunkról mondunk le. A saját jövőnket vesszük el.