Újra hétköznapivá és kézzel foghatóvá vált hazánkban a menekült. Fiatalon, gyerekestül, átmászva a kerítésen, országúton menve és földön fekve a pályaudvar mellett… Nem a félmúlt a Jugoszláv háborújának főként magyar anyanyelvű menekültjeiről van szó, avagy a régmúlt 20. század közepének nagyitól sokat hallott (vagy inkább elhallgatott?) menekültje ő. Kijött a tévénkből, megjelent a vasútállomásunkon, a falunk szélén-közepén, az ajtónkban. Első ránézésre olyan, mint mi, vagy mégsem?

Ezernyi kérdés
Mit kezd, kezdhet ezzel a hétköznap embere, hogyan viszonyul ehhez az idegen problémához, egyáltalán az idegenhez. Sarkosan és sommásan ítél, hiszen mélyebb ismeretek nem terhelik a véleményalkotását, félelmeit elnyomja, elvárja, hogy tálalják meg számára az egyedül üdvözítő válaszokat. Részéről le is zárta a kérdést, ennek keretein belül gondolkodik. Ez a skatulyákkal, előítéletekkel telipakolt, könnyebbé tett, az egyszerűbb élet.
Vagy a nehezebb utat választja: elgondolkodik, utána olvas, körbejárja a problémát, – mert akárhogy is húsbavágó, mi több életbevágó kérdés ez – hogy ezután tudjon immár nem előfőzött, de saját, nehezen kimunkált, talán folyamatosan, az ismereteinek bővülésével változó véleményt mondani.
Felméri-e, hogy a menekültek többsége az életét, családja életét félti, jövőjét akarja megváltoztatni az általa még valamilyen formában befolyásolható módon? Tudja, hogy azok elől menekül, akik robbantanak, terrorakciókat követnek el, itt is, ott is? Ugyan azon a hiten van, mint a terrorista? Avagy csak innen nézve azonos a vallásuk? Hány változata van az iszlámnak? Miért robbantanak műemléket a hozzájuk láncolt foglyokkal, túszokkal együtt? Hogy alakultak ki azok az országok ahonnan menekülnek? Kik alakították ki azokat az országokat? Milyen népek élnek ott? Honnan származik a konfliktus magva? Miért és ki ellen harcolnak? Ki a szövetségesük? Kik a Kurdok és miért nincs saját országuk? Milyen szerepe játszik a történetben a kőolaj? Van-e összefüggés egy európai ország politikusainak álláspontja és az adott ország elesettjeinek megítélése, kezelése között? Ki a menekült és ki nem minősül annak? Ki határozza ezt meg az általánosan elfogadott emberi normák szerint? Ki határozza meg lokálisan? A két menekültfogalom azonos? Menekült egyenlő veszély?
Hasonló meg még ezernyi kérdés vár választ, és ezek nem politikai kérdések, ezek ma, a gondolkodó, orránál tovább tekintő ember hétköznapi kérdései.
A szépirodalom a válaszokhoz a művészet nyelvén közelit. Más reflektorfénybe helyezi a távoli sorsokat, ha jó a mű, közel hozza a szereplőket, netán átélésre-beleélésre csábít.
Napjaink eseményei két, a közelmúltban megjelent művet a kötelező olvasmány rangjára emelt. Minőségük mellett nagy előnyük, hogy az időszűkében, amiben élünk, terjedelmük nem veheti el a kedvünket az elolvasásuktól.

Ha innen kellene menekülni
A Magyarországon a Semmi című kötetével (számtalan hazai középiskolában kötelező olvasmány, a Budapesti Bábszínház évek óta adja elő nagy sikerrel a hasonló című darabot) népszerűvé vált dán szerző, Janne Teller: Ha háború lenne nálunk címmel írt kis, útlevél méretben és formában megjelent kötete (Scolar 2012) megfordítja a kérdést. Nem ide menekülnek, innen kell menekülni. Minden országban ahol megjelent, a szerző a mű induló konfliktusát a helyiekre szabja. Mi az Osztrákokkal háborúzunk a szlovén tengerpartért. Bombázás, hideg, áldozatok, eltűntek, kilátástalanság, kiszolgáltatottság: menekülni kell. De hová?
A budapesti család elkótyavetyéli vagyonát – háború van – hamis papírokat szereznek, megmaradt személyes holmijukat hátizsákjukba pakolják és az embercsempészek közvetítésével irány – milyen meglepő – Egyiptom. A Közel-Kelet a béke szigete!
Szokás szerint egy menekülttáborba kerülnek, ahol osztrákok is élnek.
Fura, de ők is a háború elől menekültek el… Nyelvtanulás, munkakeresés, beilleszkedés.
Évek múltán megélhetésüket már biztosítja egy kis vállalkozásuk, a legjobb portékákat kapják a helyi piacon, törzshellyé vált számukra a szomszéd kávéház, de mégis hazavágynak, hazamennének. De hová?  Nincs hova, maradnak ott idegennek.

Velünk nem fordulhat elő?
A József Attila díjas Petőcz András: Idegenek című, (először Új Palatinus, 2007) Márai díjas regénye ezt a sorsot járja körül. Az elbeszélő, egy nyolc éves kislány, édesanyjával a háború elől menekül egy fiktív, ismeretlen országba. Valahova talán Kelet-Európába, vagy a Szovjetunió egyik félkatonai utódállamába?  Meghatározatlan ország, múltjukat eltitkoló főszereplők, rejtőzködő én. A könyvet többek között a huszadik század nagy drámái hatják át, láthatóvá téve a zsigerekben befészkelődő kafkait. Úgy zajlik a háború, hogy még nincs háború, de minden fellelhető, ami elviselhetetlenné teszi azt: menekültek, halottak, ínség, szégyen, az ösztönök világa, terror, kiszolgáltatottság.    
A kiszolgáltatottság az élet egyik, ha nem a legnagyobb rákfenéje. Egy menekülő fiatal anya a lányával, maga a kiszolgáltatottság. Általában a történelmi tapasztalatok szerint és a regényben konkrétan ez egyben szexuális kiszolgáltatottságot is jelent. Lásd a hasonlóságot a kiszolgáltatottságban, Alberto Moravia: Egy asszony meg a lánya című regényével.  
A gyerek számára a megismerés, a ráeszmélés időszaka ez. Látja a katonákat, a szállásadó papot, a szomszédot, annak unokáját, látja e közegben mozogni anyját. Feltehető-e ilyen vészes körülmények között az a kérdés, hogy az életért mi áldozható fel, másképpen fogalmazva mit kell feláldozni érte. Közben megjönnek az idegenek, másfajta, színes öltözetben ott, ahol a főszereplő maga is idegen.  Meglepő, de a lehetőségek szerint kedvesen fogadják őket.
Egy robbantásban meghal az édesanyja. Az idegenek robbantottak? Megpróbáltak menekülni a háború pokla elől az anyjával, miközben a pokol ott van velük, (itt van velünk), hétköznapnak hívják. (Párizsban a múlt hét pénteken is hétköznap volt!)  Talán a barátság segíthet túlélni, de erre sincs garancia, hiszen miért pont a barátság lenne biztos egy ilyen közegben, miközben pucér létezésünk maga a bizonytalanság.
A regény rövid mondatai is ezt a zilált bizonytalanságot erősítik meg az olvasóban.  
A lány tovább menekül, de ez már a Másnap című kötetben olvasható.
Lehetünk-e mi is a holnap menekültjei, avagy ez velünk már soha többé nem fordulhat elő?
Hadd tegyem hozzá: a fikció néha hatékonyabb eszköz a valóság megismeréséhez, megértéséhez, mint a tények önkényes mazsolázása és csokorba gyűjtése. Mert akármerről nézzük, ne feledjük, végül is csak egyenlő emberek volnánk, kik nem teszik felebarátjukkal, azt, amit magukkal sem tennének.