Éveken át töprengtem. Értetlenségemet újra és újra megfogalmaztam: hogyan lehetséges, hogy országunk egyetlen fajta kulturális exportcikke van, (aminek kiválóságát díjakkal és sok odafigyeléssel jutalmazzák) a holokausztról szóló könyvei és filmjei. Mert még hetven évvel később is közkedvelt téma történelmünk ezen sötét órája, amelyre a nemzetközi sajtó azonnal ráharap és amely, számomra érthetetlen módon, biztos sikert és hoz el alkotói számára, annak ellenére, hogy már minden szempontból, a legkülönbözőbb minőségben „tanúi” lehettünk a negyvenes évek horrorjának. Aztán egy beszélgetés során egy friss elme elhozta számomra a megvilágosodást: a holokausztról szóló történetek immár – mind a filmezés, mind a könyvkultúra területén – egy külön, önálló műfajt alkotnak. Saját motívumokkal, ismert történettel, mindig ugyanazzal a szándékkal: az érdeklődő rajongók elborzasztásával. Hiszen mi mást várhatna valaki egy ilyen alkotástól? És ha már itt tartunk, miért ne lehetnének rajongói ennek a stílusnak? Nézők és olvasók, akikben időről időre feltámad a vágy, hogy rémtetteket elevenítsenek fel maguk előtt. Borzongva, elszörnyedve, később pedig kibeszélve azt…

Más szándékkal
Én nem tartozom az utóbbiak közé. Elolvastam a témával kapcsolatos „kötelező” irodalmat, néhány filmet is megnéztem, az ezzel foglalkozó vándorkiállításon látottak pedig örökre belevésődtek az (akkor) tizennégy éves elmémbe. De számomra ennyi elég volt. Horrorfilmekkel sem kínzom magam, nemhogy olyan szörnyűségekkel, amelynek igazságalapja is van! Egyetlen e témával foglalkozó könyv azonban megragadt az agyamban, és a fentebb leírtak ellenére többször is elolvastam. Thomas Keneally Schindler bárkája című regénye jobban formálta a történelem e szakaszával kapcsolatban a véleményemet, mint az összes többi regény és film együttvéve, s ebbe a csoportba furcsa módon beletartozik a Schindler életéből készült film is. Hogyan lehetséges ez?
Talán azért, mert a könyv más szándékkal íródott, mint testvérei. Elsősorban nem az elhunyt zsidóknak, hanem egy nép megmentésén munkálkodó férfinak állít emléket. És szögezzük le, ez a német férfi megérdemli, hogy emlékezzenek rá, élete pedig méltó arra, hogy megértsék őt, és választásait. Ezzel volt tisztában Keneally, aki a Schindler által megmentett zsidók történeteit, és a „Nagy Ember” kortársainak beszámolóit felhasználva írta meg életrajzszerű regényét.

Alvó és ébredő lelkiismeret
A könyv első fele visszakalauzol minket a háború előtti időkbe, ahol az ifjú Schindlernek csupán a motorok és a nők, valamint az apja akaratával való harc adta élete értelmét. Azon időkbe, amikor még ő is a nemzetiszocialista eszmékben látta Európa gondjaira a megoldást, és csatlakozott a mozgalomhoz. Amikor még szűkös anyagi helyzetű utazóügynökként kereste kenyerét, majd a német seregek nyomában megérkezvén Krakkóba megalapította azt az edénygyárat, amelynek égisze alatt később több ezer zsidót mentett meg a biztos haláltól. Egy olyan féktelen férfiút ismerünk meg, aki elkövette a maga hibáit, hagyományos értelemben pedig erkölcsösnek sem volt igazán mondható. Akinek nem esett nehezére a legvisszataszítóbb alakokkal kezet fogni egy-egy vacsorán, ha tőlük később hasznot remélhetett. Mindezen simulékonyság mellé olyan öntudat párosult, amely már a kezdet kezdetén felismerte: nem helyes, amit a Német Birodalom a zsidókkal tesz.
A könyvet olvasva megbizonyosodhatunk: az lehetőség tesz valakit hőssé. Az iszákos, házasságtörő, a pénzt hajkurászó majd azt mértéktelenül elszóró kisstílű üzletember a sors szeszélye folytán szembeszállt saját népével. Önmagát és vagyonát kockára tette, csak azért, mert a sok (mások szemében megbocsájthatatlan) bűne mellett, nem tudta elaltatni lelkiismeretét egy olyan dologban, amelybe – szégyenszemre – mindenki más belenyugodott. Ennyi pedig nekem elég is volt, hogy egy életre megváltozzon a világról és az erkölcsről alkotott véleményem.

Hit az emberiségben
Mindenki tudja, az, hogy a holokauszt megtörténhetett az emberiség, sőt, emberség ellenes bűn volt. És mivel egy ismert tényről van szó, ezért a könyv nem is bővelkedik a koncentrációs táborokba zárt zsidók történeteiben. Csak mintegy mellékesen említ olyan eseményeket, melyek hatására Schindler egyre jobban elkötelezte magát a zsidók segítése mellett.
És ennek a néhány történetnek nagyobb hatása volt rám, mint azoknak a regényeknek, amelyek végig a történtek ezzel az aspektusával foglalkoznak. Mert itt, a legváratlanabb pillanatokban eszmélünk rá, hogy voltak olyan németek, akik állatokként bántak a kiszolgáltatokkal, akik szántszándékkal elvettek tőlük mindent, ami egyéniséggé és emberré tehet valakit. A téma már jól megszokott szomorúsága helyett most harag gerjed bennem! Hogyan lehetséges, hogy milliók hallgattak? Hogy a felvilágosult, Übermensch ebbe vezette a világot? Hogy három nemzedékkel később is fogadkoznia kell leszármazottainak: „soha többé!”?
És ezen éppen csak feléledt dühömet hűtötte le a sokk, amikor rájöttem: Schindler nem csak megmentette ezeket az embereket. Nem ő lett az ember feletti ember, aki kegyet gyakorolt a zsidóság megmentésével! Nem arról van szó, hogy megpróbálta kiküszöbölni nemzete hibáit is. Ő úgy próbált segítséget nyújtani, hogy azt el lehessen fogadni. Vissza akarta adni a rabok elveszett emberségét, mellyel egyúttal megindította a kizsákmányolt, megalázott zsidókat a gyógyulásuk útján. Amelyen járva később, a háború után újra találkozhattak. Mint egyenlő felek, akik nem feledkeztek meg a másikról.
Emiatt a felfogás miatt vált Schindler azzá, aki. Több mint egyszerű megmentő, több mint egy hős. Egy nemzedék emberiségbe vetett hitét testesítette meg. Keneally könyve pedig, ami egyúttal felfedi a nagy ember hibáit is, nemcsak követendő, de követhető példává tette őt a későbbi nemzedékek számára.