Különös dolog, mennyire pontosan érzékeli az ember, amikor a történelem belép a hétköznapok ajtaján. A közelmúltban belebotlottam két 1965-os naplóba. Tizenéves gyerekek írták a feljegyzéseket, ragasztották az újságkivágásokat, röpcédulákat. A forradalom gyermekszemmel.

Nemzetőr, Szabad Nép, Népakarat…
Mielőtt azonban a naplókról írnék, el kell mesélnem, hogy sokan, nagyon sokan pontosan tudták, milyen nagy jelentőségűek azok az októberi napok. Amikor tizenéves lettem, s érdeklődve kérdezgettem szüleimet az ötvenhatos eseményekről – akkoriban így nevezték a forradalom napjait –, apám könyves szekrénye mélyén kezdett kotorászni, majd vastag dossziét szedett elő. „Napról-napra elolvashatod” – nyomta a kezembe a hatalmas papírköteget. Kibontottam és a történelmet tartottam a kezemben. Ötvenhat őszének újságjai sorakoztak előttem. Nemzetőr, Szabad Nép, Magyar Honvéd, Népszava, Igazság, Népakarat… Egy hétig mással sem foglalkoztam, csak a hajdani napilapokat bújtam.
Aki megélte a sorfordító napokat, tévedhetetlenül érzékelte azoknak a heteknek a történelmi jelentőségét. Apám, az akkor huszonéves fiatalember a napilapokat megőrizve dokumentálta a nagy időket, két tizenéves srác pedig naplójába jegyezte le mindazt, amit látott, hallott tapasztalt.

Lomok között
Egy nyolcadik osztályos pesti kisdiák, Jancsi, 1956. október 23-tól 1957. március 15-ig, minden nap lejegyezte, amit a városban tett kirándulásai során látott, amit szülei és barátai meséltek, amit az újságban olvasott és a rádióban hallott. A fiú a forradalom talán legfontosabb eseményeinek közvetlen közelében, a Rökk Szilárd utca végében, a mai Somogyi Béla utcában lakott, a Corvin áruház mellett. Látta a Blaha Lujza térig hurcolt Sztálin-szobor utolsó darabjainak széthordását, tanúja volt a Szabad Nép székháza ellen folytatott ostromnak, lakásuk ablakai alatt dübörögtek el a Corvin közi forradalmárokat támadó orosz tankok.
Ahogyan akkoriban sokan, ő is tudta, hogy a magyar történelem legjelentősebb eseményeinek egyikét éli át. Barátjával, Gyulival, a tények után kutatva járták Budapest utcáit. A fiú térképeket rajzolt, minden elérhető röplapot, falragaszt begyűjtött és a romba dőlt házakról készített fotókkal együtt a naplójába ragasztotta. Olvasta az újságokat, rögzítette a legfontosabb híreket, így naplója nem csupán személyes élmények néhol szórakoztató, néhol megrendítő sorozata, de egyúttal pontos krónikája is ötvenhat telének. A naplóban páratlanul izgalmas módon keverednek a hétköznapi események – iskolai problémák, baráti találkozások, hócsaták – és a történelem drámája: lánctalpak dübörgése, géppuskaropogás, halottak, sírok…
A naplót, megdöbbentő módon, az Ecseri piacon, a lim-lomok között találták, s a Kieselbach Galéria jelentette meg, az eredetivel mindenben megegyező kiadásban.

Maga a történelem
Jancsi naplójával szinte egy időben, az 1956-os Intézet Közalapítvány gondozásában látott napvilágot, a feljegyzések „ikertestvére”, Csics Gyula naplója. Ő akkoriban tizenkét éves volt, és nem csupán egy házban lakott a másik naplót jegyző Kovács Jánossal, de ő az a Gyuli, akivel Jancsi a pesti utcákat járta. Csics Gyula később a Tatabányai Városi Könyvtár igazgatója lett, s tőle tudjuk, hogy a két fiatal egy nap különbséggel kezdte el írni naplóját. Ez azonban nem a véletlen műve, hiszen amióta az eszüket tudják, jó barátok.
A könyvtárigazgató a megjelent naplóról, illetve a forradalomról így nyilatkozott: „Életem legnagyobb élménye volt. Talán a szüleink is mondták, de mi is éreztük, hogy ez maga a történelem." Persze azért a hétköznapok is tovább hömpölyögtek. Gyula hegedűórákra járt, és rengeteget olvasott. Azt is megemlíti a naplóban: „Reggel sokat olvastam a Tom Sawyer kalandjaiból” – írta 1956. október 28-án. Mi több, saját gyűjteményt hozott létre, és saját magyarázata szerint, talán éppen ezért lett könyvtáros. De a kiskamasz tájékozottsága abban is szerepet játszott, hogy felismerte a törénelmi eseményeket. „Olvasmányaimból tudtam, hogy a törökök, labancok ellen azért harcoltunk, mert elfoglalták az országot. Természetes volt, hogy az oroszokkal sincs ez másként. Az akkori eseményekre mindig is forradalomként gondoltam” – nyilatkozta annak idején.
Később elrejtette feljegyzéseit, tartott a következményektől. Csak jóval a rendszerváltás után adta át a naplót Rainer M. János történésznek, aki úgy látta, páratlan kordokumentum került a kezébe, illetve kerülhet a nyilvánosság elé.
Kovács János sokáig elveszettnek hitt és Csics Gyula rejtegetett naplója ötven év után találkozhatott össze. A sors furcsa fintora, hogy bár naplóik külön utakon jártak, a két ember kapcsolata nem szakadt meg az elmúlt évtizedekben. Csics Gyula rendszeresen meglátogatja beteg barátját az egyik budapesti szociális otthonban.