Manapság tele vannak a hírek a közel-kelet háborúinak eseményeivel. Terrortámadások, kivégzések, légicsapások, a nagyhatalmak politikája – az európai fülekben érthetetlen, zavaros kakofóniába torkollik az egész. Mindenki háborúja folyik mindenki ellen, a részvevők kibékíthetetleneknek tűnnek, és úgy látszik, mindennek sohasem lesz vége. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a történelem velünk kezdődik és minden dolog új a nap alatt. Pedig nem, az okok és magyarázatok is ott rejlenek a régi, poros könyvek lapjain. Csak nem nagyon olvassák őket.

Feje tetejére állított világ
Az a bizonyos régi, poros, amiről beszélni szeretnék egy vékonyka könyv – nekem az 1960-as kiadás van meg, utoljára a Maecenas Kiadó adta ki 93-ban – Lev Tolsztoj Kozákok című írása. A könyv önéletrajzi jellegű, Tolsztoj Kaukázusi katonáskodásának élményei ihlették. A főhős Olenyin, nyilván magát az írót tükrözi. Olenyin fiatal, gazdag és céltalan – magunkra ismerhetünk benne. „Sem fizikai, sem erkölcsi béklyót nem ismert, mindent tehetett, és semmit sem kellett tennie, nem kötötte semmi.” Olenyin személyében az író minket visz el a távoli érthetetlen és vad vidékre, hogy lássuk legalább, amiről csak hallottunk.
A kozákok közül a hűséges doniakat – háromezer családot – vezényelték át 1792 elején az egyre veszélyesebb kaukázusi térségbe, a Tyerek folyó mellé, ahol aztán erődítmény-falvakat építettek. Közéjük vezet bennünket a mesélő, hogy Olenyin szemén keresztül megmutassa nekünk egy harcos nép mindennapjait, ahogyan azt egy békés helyről érkező, teljesen más kultúrájú, de nyitott, érdeklődő fiatalember láthatja. A kozákok társadalma az európaiak számára furcsa és feje tetejére állított.
Minden munkát az asszonyok végeznek, a falu megélhetése tőlük függ. Ezért aztán önállóak, kemények, öntudatosak és – Tolsztoj szemével – egészségesek és gyönyörűek. Bár látszólag rabszolgaként dogoznak, de „a nő testileg és jellemileg igen erősen kifejlődik és, noha látszólag aláveti magát a férfi akaratának, hasonlíthatatlanul nagyobb súlyt és tekintélyt nyer a családi életben, mint a nyugati nő.” A fiatal, szerelmes természetű Olenyin szemében valódi csoda mindegyik, semmivé, sápadt kísértetté válnak mellettük a jól nevelt úrilányok kiket eddig ismert.

Akár az oroszlánok
A férfiak nem dolgoznak, ők harcolnak, pontosabban védik a területüket. „A kozák ideje nagy részét az őrláncban, portyázáson, vadászattal vagy halászattal tölti. Otthon úgyszólván sosem dolgozik. Kivételes alkalom, ha hazatér falujába, és olyankor mulat.” Látszólag semmi dolga, olyan, mint a hím oroszlán.
Miután az evolúció nem nagyon alkot felesleget, sokáig rejtély volt az állattan tudósai előtt, hogy mi haszna van a hím oroszlánnak, mármint a fajfenntartáson túl. Született aztán egy elmélet, ami azt mondja, hogy ez a haszon nem más, mint az, hogy távol tartják a többi hímet a falkától, ezáltal elejét veszik az állandó háborúságnak. A hímeknek ugyanis van egy rossz szokása, jelesül az, hogy megölik a másik hím kölykeit, hogy párosodhassanak a szoptatást abbahagyó nőstényekkel. A hím hatalmas termete, ereje és jelenléte azért szükséges, hogy ez ne történhessen meg. Egész nap henyél, szaporodik, először eszik a nőstények által elejtett zsákmányból. Aranyélete van. Ám egy napon olyan valaki hívja ki, aki erősebb nála és akkor fizetni kell mindenért, akkor meg kell halnia. Valahogy így képzelhetjük el a kozák férfiakat is.
A kozákok, férfiak és nők, világa egyszerű, vagyunk mi és vannak ők, a folyó túloldalán. Háborúban állunk, ellenségek vagyunk. Ám ebben a háborúban alig történik valami ténylegesen háborús esemény. Néha a csecsenek – csecsencek, ahogyan Tolsztoj nevezi őket – portyáznak a Tyerek ezen a partján, néha a kozákok amazon. Ellopják egymás jószágát és néha meg is hal valaki. Mert ilyen az élet, ellenségek vagyunk. A történet keretét is egy ilyen „hadi esemény” adja, közben betekinthetünk a Tyerek menti kozák falu mindennapjaiba. Az író hibátlanul pontos, eleven rajzokban mutatja meg a kozákokat, mindennapi életüket. Van benne szerelmi szál is, ahogyan kell.

Háború, mint életforma
Ez azonban csak a felszín. Van több mélyebb értelmezési réteg is, olyanok, melyek nekünk szólnak itt a mában.
Az első a megértés végső kudarcát tárja elénk. Olenyin és vele mi is, úgy jön el a faluból, hogy még kevésbé érti ezeket az embereket, mint előtte. Vadnak, idegennek és érthetetlennek látja őket és – ahogyan lenni szokott – ezt személyes kudarcnak éli meg. Az ivás és tréfálkozás mögött folytonosan ott leselkedik a gyors, erőszakos halál, ami elfogadhatatlan „kulturált” ember számára, bár ez a lehetőség valahogyan élénkebbé, kontrasztosabbá tesz mindent, a tájat, a színeket és az embereket is. Minden természetes lesz, igazibb és a meg nem értés pedig tragikusabb.
Végül, ami a mai konfliktusok magyarázatát illeti, láthatjuk, ahogyan egy háború életformává és rituálissá válik, és ezért nem érhet véget. A résztvevők számára nincs másik élet, egyszerűen ez az egy van, ez a normális. A mi és ők feszült dichotómiája önmagában tartja fent a konfliktust. A felek pedig nem akarnak békét kötni, mert el sem tudják képzelni, milyen az.  Olenyin azért vall kudarcot, mert egy „jó” ember, aki nem érti a vadságot és az erőszakot, mert magában nem találja őket.
És ez a mi hibánk is. Olvassuk hát a régi, poros könyveket, hátha tanulunk belőlük.