A Horthy-korszak politikai rendőrségének történetéről szóló kötet jelent meg Ellenség a baloldalon címmel Varga Krisztián történész, rendőr százados tollából.

Besúgók, lehallgatások, levélcenzúra
Varga Krisztián nyolc-tíz éve kezdett el foglalkozni a témával, amikor az Állambiztonsági Szolgálati Történeti Levéltárban (ÁBTL) kezébe került a Wayand Tibor egykori magyar királyi detektívfelügyelő II. világháború után született vallomásait tartalmazó dosszié. A visszaemlékezés a Horthy-rendszer politikai rendőrségének működéséről szólt.
„A legfontosabb tanulság számomra az, hogy minden korszak politikai rendőrsége tulajdonképpen leképezi magát a politikát, az adott rendszer államberendezkedését is” – mondta a szerző, hozzáfűzve, hogy a Horthy-rendszer jellegzetességei – a végrehajtás túlsúlya a törvényhozáshoz képest, valamint a végrehajtó apparátus egyfajta önjárósága – mind kimutathatók az időszak politikai rendőrségének működésében.
Varga Krisztián szerint a korszak politikai rendőrségénél a módszerek és eszközök tekintetében hasonlóság figyelhető meg a későbbi kommunista irányítású állambiztonsági szolgálatok gyakorlatához képest. Az 1920-as és 1930-as években ugyanúgy alkalmazták a besúgókat, a telefon lehallgatást és levélcenzúrát, mint ahogy a kommunista uralom alatt, emellett a Horthy-korszakban is bevett gyakorlat volt az őrizetbevett személyek kényszervallatása, verése.

Munkás vagy úriember
Varga Krisztián elmondta, hogy a fizikai bántalmazás általában elválaszthatatlan a korszak rendőrségeinek vizsgálatától, hiszen a verés egész Európában és az Egyesült Államokban is bevett rendvédelmi gyakorlat volt. Úgy véli azonban, annak meghatározása, hogy egy adott állam politikai rendőrsége kit bántalmaz, rendszer-specifikusnak tekinthető.
A Horthy-korszakban a gyanúsítottakkal szembeni bánásmód leképezte a különféle társadalmi osztályokhoz való viszonyt is. Míg egy kommunista gyanúval őrizetbe vett munkás szinte biztosan kegyetlen verést kapott, ugyanazon okból bevitt középosztálybeli diplomás „úriember” – legyen bármennyire ismert kommunista, mint például Rákosi Mátyás – elkerülhette a fizikai bántalmazást.
A Horthy-rendszer alatt a városokban aktív rendőrség és a vidéket felügyelő csendőrség között a politikai ügyek felgöngyölítése terén sajátos vetélkedés alakult ki, amely szemléletbeli különbözőségekre is visszavezethető. A nem csupán a kommunisták, hanem minden baloldali szervezkedés – így például a törvényesen működő szociáldemokrata párt – ellen szigorúan fellépő csendőrséget, mint katonai őrstestületet a rendvédelem mellett társadalmi kérdések „megoldására” is bevetették, szabadjára engedve ezzel bizonyos militarista elképzeléseket – véli Varga Krisztián.

Sikeres szervezet
Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a Horthy-rendszer politikai rendőrsége sosem vált totalitárius erőszakszervezetté, hiszen maga az általa védett politikai berendezkedés sem volt totalitárius. És bár szervezetileg folyamatosan bővült – a korszak végére a kezdeti néhány tíz fős állomány közel kétszáz fősre hízott –, sosem alakult át olyan jellegű túlbürokratizált szervezetté sem, mint „népi demokratikus” utódszervezetei.
„Ha a siker fokmérőjének azt tekintjük, hogy az állambiztonsági szervek mennyire tudják fenntartani az adott rendszer struktúráit, az elit hatalmát, akkor mindenképpen sikeresnek nevezhető a Horthy-korszak politikai rendőrségének munkája” – hangsúlyozta a kutató.
A szóban forgó időszak állambiztonsági szerveinek munkáját feldolgozó monográfia a rendszerváltást megelőzően született legutóbb, Hollós Ervin meglehetősen ideologikus, ugyanakkor megkerülhetetlen munkája 1971-ben jelent meg Rendőrség, csendőrség, VKF 2. címmel.