Hevesi Lajos neve a mai magyar olvasóközönség számára mindenekelőtt a Jelky András kalandjai című örökzöld ifjúsági regény szerzőjeként, esetleg híres műkritikus-művészeti íróként ismert. Ezzel szemben útikönyvei, városkalauzai mintha némileg feledésbe merültek volna az idők során. A Kortárs Kiadó ebből a homályból igyekezett kiemelni a szerző 1876-ban megjelent, saját korában igen népszerű, Karcképek az ország városából című, máig elevenen ható könyvét.

Budapest első útikalauza
Hevesi Lajos a „fővárosi hatóságok” felkérésére – számos, hasonló tematikájú, különböző sajtóorgánumokban megjelent publikációját követően – 1873-ban írta meg az újonnan egyesített Budapest első útikalauzát. A német és magyar nyelven kiadott Budapest és környéke pozitív visszhangra talált, így az író – talán ennek sikerén is felbuzdulva – fogott hozzá három évvel később egy újabb Budapest-könyv összeállításához. De az is elképzelhető, hogy a sikernél fontosabb motiváció volt számára az a lehetőség, hogy ezúttal szabadabban – az útikönyv jellegéből adódó tematikai, szerkezetbeli kötöttségek nélkül – tallózhat kedvelt tárgyai között. Mentesen például attól az íratlan szabálytól, hogy a főváros vonzó oldalát mutassa meg a kiadvány legfőbb célközönségét jelentő turistáknak.
E szabály dacára már ebben a kötetben is meg-megcsillan a szerző remek humorral átszőtt, csipkelődő-ironikus, kritikai attitűdje; ám e stílusjegyek tökéletes formát mégis csak a karcolatokban öltöttek, Hevesi Lajos egyik legkedveltebb és leggyakrabban művelt műfajában, melyen a korszak legjelentősebb napi és hetilapjaiba rendszeresen publikált. E publikációk között voltak azok az írások is, melyek aztán egyetlen kötetbe rendezve, Karczképek az ország városából címmel láttak napvilágot.

Felemás állapot
A kötet harmincnégy, egymástól független, rövid tárcát tartalmaz. E szövegek nem egy időben születtek, a legrégebbi és a legújabb írások között közel tíz év telt el, így – mondja az író – felfedezhetünk bennük átfedéseket és akár ellentmondásokat is. Ám mindez nem hogy nem csökkenti a könyv értékét, de valójában élettelibbé teszi, s érzékelteti azt a dinamikus változást, ami a kiegyezés utáni években leginkább jellemezte Magyarország fővárosát.
A főváros életéből kiragadott epizódokat, írja a szerző előszavában, a történetek közös hőse köti össze. „Ennek a hősnek van lelke, ennek a léleknek van fejlődése, és ennek a fejlődésnek vannak viharai. A hős éppen azon a ponton áll, hol a viszonyok által kegyetlenül szorongatva, kénytelen a régi Ádámból kivetkőzni, és a maga emberségéből újjászületni.”
Hevesi Lajos karcolatai ebbe a felemás, már elindult, de még meg nem érkezett állapotba vezetik vissza az olvasót. Egy sajátos fejlődéstörténetbe, aminek a végkifejlete egyelőre még ismeretlen a szerző számára. „A regény vége még hiányzik. Az olvasó nem tudja meg: mi lesz utójára a hősből. Talán király, talán koldus; – ez idő szerint egyiknek is, másiknak is beillik.”
A kiadvány megjelenésekor tehát három évvel járunk Pest, Buda és Óbuda egyesítése, és hat évvel a főváros rendezésére vonatkozó törvény elfogadása után, ami rögzítette és előirányozta azt a fejlesztést, aminek következtében Budapest az 1880-as évek végére világvárossá nőtte ki magát.
De ettől a happy endtől az írót még közel két évtized választja el e kötet összeállításakor, amikor is a kofákkal teli, vidékies tereken és a poros utcák között járva, még éppen csak földereng a leendő világváros képe. Így Hevesi Lajos, az 1875-ben Bécsbe áttelepült, világlátott, európai polgár, akiért már az első bécsi évek alatt a legnagyobb osztrák lapok versengenek, nem győz élcelődni az elmaradt állapotokon és a jellegzetes, múltból itt ragadt figurákon. Mindezt számtalan – igen széleskörű és szerteágazó műveltségről bizonyságot tevő – utalással megtűzdelve. (melyekben az ókori mitológiával éppúgy találkozhatunk, mint Hevesi kortársának számító filozófusok és természettudósok gondolataival).

Jóízű anekdoták, páratlan humor
Az író színes leírásokkal, jóízű anekdotákkal és páratlan humorral kalauzolja végig az olvasókat a mára sokszoros változáson átesett helyszíneken. A Király és Váci utcától kezdve az időközben „elsüllyedt” Fehér Hajó sikátorain és az Orczy-házon át, a mocsárgőzös Városmajorig és az akkortájt még üresen pangó Lágymányosig. E szövegek nem mentesek némi gonoszkodástól sem, ám a gunyoros fricskák mögött mindig kiérezni az író szeretetét és mélyebb idetartozását, a valaha Hevesről indult, magyar újságíró elkötelezettségét, aki – a bécsi művészvilág meghatározó szereplőjeként – élete végéig hűségesen küldte haza tudósításait, írásait egykori magyarországi lapjainak, a Pester Lloydnak, a Pesti Naplónak, az Egyenlőségnek, az Új Időknek, vagy éppen a Vasárnapi Ujságnak. Miközben persze az osztrák lapokban megjelent kritikáival a modern magyar képzőművészet megismertetését segítette elő.
A kötet értékéhez nagyban hozzájárul Saly Noémi irodalom-és várostörténész nagyon alapos – ugyanakkor élményszerű és a szerző emberi oldalát bemutató – utószava és jegyzetei. Csakúgy, mint a könyv Csontó Sándor által összeállított illusztrációi. A szövegekkel egységet alkotó, korabeli városkép-metszetekből, a hazánkban is az idő tájt ismét divatossá váló, vedutákból álló képanyag.