Hogy miért pont most vettem elő Krasznahorkai László négy hazai kiadást megélt, Az ellenállás melankóliája című regényét? Írhatnám, hogy az író idei irodalmi Nobel-díjra való esélylatolgatása, hogy a májusban elnyert Nemzetközi Man Booker-díj, de azt hiszem leginkább azért, mert a prófétai vénával rendelkező művész fenti című regényében vázolt apokalipszis szegélye, úgy érzem, már-már elért minket.
Hát lássuk!

Filmek, díjak, esélyek
Huszonhét regény, elbeszélés gyűjtemény, hat forgatókönyv és tucatnál is több elismerés, díj. Ez tömörítve Krasznahorkai László író eddigi egyenlege, s látva a listát, valóban kimondhatjuk, hogy munkássága erőteljes, határozott vonalon rendeződött. A szélesebb közönség Krasznahorkait főként, mint forgatókönyvírót ismeri, hiszen ez irányú tevékenysége Tarr Béla filmrendezővel való közös produkcióikban csúcsosodott ki. A most ajánlott regényből is készült forgatókönyv változat, a Werckmeister harmóniák című film igazi mestermű lett szerintem. Az ellenállás melankóliája regény 1993-ban Baden Badenben megkapta a Bestenliste irodami díjat, melyet az év legjobb könyvéért adnak. Tarr Béla Hranitzky Ágnessel közösen hét év múlva rendezte meg a regényből készült filmet, mely több különböző elismerést is kapott, egyet Berlinben, itthon pedig két fesztiválon is kettőt-kettőt, illetve Chicagóban jelöltségig jutott a mű.

A káoszba fordult élet
A kötet kiadói ajánlójában általánosságban foglalják össze a regényt, többek között emígyen: „A regénybeli történet ezúttal is egy olyan végpontról indul, amikor megszokott kérdéseink és válaszaink, a létezésre vonatkozó fogalmi készletünk hirtelen csődöt mond. A megváltatlanság apokaliptikus távlatot kap, de az ítéletet a szereplők mérik magukra.”
A regény cselekménye valóban egyszerű: egy alföldi kisvárosban, egyre romló közbiztonsági állapotok közepette általános káoszba fordul az élet, a lakosság egy része ismeretlen célú lázadásra készül, a regény főbb szereplői, személyes balsorsukat megélve sodródnak az elmeháborodottság felé. A készülő beteljesedésben nyilvánvaló válik, hogy már csak egy szikra szükséges, hogy a (mikro)társadalom a feje tetejére álljon és megkezdődjön valami borzalmas végpusztulás, melyben elsőként a leggyengébbek, a leginkább védelemre szorulók csoportjára sújt le a pokoli harag. A „szikrát” egy vándorcirkusz „freak show”-ja adja, melyben egy gigantikus méretű preparált bálna és egy torzszülött, emberszerű lény feltűnése jelenti az apokaliptikus eseménysorok megkezdését.
A regény – Krasznahorkai korábbi és későbbi műveihez hasonlóan – az emberi társadalom végállapotát mutatja, ahogy annak tagjai lelki értelemben zombivá válnak és végül már csak egymás elpusztítására tudnak koncentrálni.

Mintha nem hinne az emberben
Nekem úgy tűnik, hogy Krasznahorkai – ellentétben például a hollywoodi álomgyárak elcsépelt, bugyuta optimizmusával – csak borúlátóan tudja ábrázolni korát, illetve, ami azután következik, mintha nem hinne az emberben, mintha nem hinne az Istenben, mintha nem hinne a jóban, nem ismeri a végtelen küszködés, emberért, teremtett világért folyó körútját, hanem kegyetlen, irgalmatlan, sötét, vérszomjas pokoli világot és jövőt fest le regényében. A kisváros vezetői személyiségei saját sorsfolyamukban fuldokolva próbálják menteni életük még megmaradt, épen maradt részleteit, míg az átlagember maga alá süppedve várja a végítélet rá kirótt adagját, a regény szerint egyelőre az olvasó által is megszokott mederben. Krasznahorkai realista hangulatú, realista elemekből álló utópisztikus végkicsengésű regényt írt, mely zseniális, de iszonyatosan barátságtalan. Kertész Imre Végső kocsma című kötetében találkoztam ilyen métellyel, melytől ugyan kitűnt a briliáns írói képesség, a könnyed olvashatóság is nagyot lökött a történet fogyaszthatóságán, de „a szájban maradt utóíz”, a könyvből áradó pokolian depresszív tónus, az ateista halál utáni legfeketébb mélység végtelen sötétjéről árulkodik.

Fekete humor?
Egyszer azt olvashattuk egy Tarr Béla – Krasznahorkai László közös filmjeiről szóló cikkben, hogy azokat nyugaton, s a tengerentúlon hatalmas lelkesedéssel, rajongással fogadták s értelmezik, mivel úgy veszik, hogy ezek a filmek, történetek alapvetően a fekete humor műfajába tartoznak, valahogy úgy, mint David Lynch filmjei. Elfogadva ezt, most akkor azt mondom, hogy nézzük így a Krasznahorkai regényt, regényeket! (…)
Aki most velem együtt tartott egy kis gondolatnyi szünetet, az jól tette, s jöjjön a tanulság: magyarként nem lehet másként nézni ezekre a regényekre, vagy az azokból készült filmekre, csak úgy, ahogy körülbelül sajnos pár éve kimondták: „Ma már nem félünk valamitől, hanem megéljük a félelmeinket.”
De ne legyen így…