Doktorgyár
Mindannyiunkban élnek kényszerképzetek bizonyos hivatásokkal kapcsolatban. Gyerekkori álmok, amiket nem tudunk – avagy nem akarunk – magunk mögött hagyni egészen addig, amíg valami olyan ténybe nem ütközünk, ami felett nem hunyhatunk szemet. Ha ezt az ellentmondást nem tűrő tényt egy könyvben találjuk meg, akkor könnyen lehet, hogy a kritikusok „nagyregény” jelzővel fogják illetni. A hiábavaló katonáskodásról a 22-es csapdája rántotta le a leplet. Az orvoslásról pedig Samuel Shem Doktorgyár című, hetvenes években kiadott könyve. Örökös aktualitása miatt pedig ez utóbbi még inkább sokkoló volt.
Elmélet és gyakorlat
Nem tagadom, én is beleestem az orvoslás csodáival kapcsolatos önámításba. Néztem az aktuális sorozatokat, beadattam magamnak a védőoltásokat, és nem hittem el, hogy tudok olyan bajjal fordulni egy képzett doktorhoz, amit az nem tud kezelni. Megadtam a szakmának a tiszteletet – úgy is, hogy nyugodt szívvel állíthatom, soha fel sem merült bennem, hogy én valaha is gyógyítói pályára lépjek. Ennek ellenére, amikor elkezdtem olvasni a harmincon túli, belgyógyásznak tanuló Roy Baschról, az elmém megtelt gyakornoki évének történeteivel, amik kiszorítottak minden eddigi ábrándot, és a valóságot erőszakolta a helyére.
Az egyetemről éppen kiröppent, pályakezdő orvosok első munkával töltött évéről olvasva olyan dolgokat ismerünk meg, amelyekről talán jobb lett volna, hogyha nem tudunk. Például a tanácstalanságról, amely az első hetekben teljesen eluralkodik a folyton stresszelő gyakornokokon, és az ebből következő pánikról, amely a túl nagy felelősségből fakad, hiszen egyik pillanatról a másikra felelős döntéseket kell hozniuk. Mégpedig a saját tudásuk alapján (!), amelyről már az első napokban kiderül, hogy nem helyénvaló. Hiszen a könyvből tanult, elméleti medicina nem azonos a gyakorlattal. Olvashatunk a kétségekről és a félelmekről, amelyek átjárják ezeket a fiatalembereket, és amelyek hatására kénytelenek hirtelen felnőni. És habár nagy megkönnyebbülésünkre nem egyes szám első személyben íródott a könyv, mégsem bírunk megnyugtató távolságot tartani az ott leírtaktól… A szereplőkkel együtt hagyjuk magunk mögött az ő álmaikat, amelyek a nagy gyógyításokról, helytállásról és nemes feladatokról szóltak. A modern orvoslásra épülő társadalom sztereotípiái a szemünk láttára omlottak össze. És mi maradt? Az igazság. Az pedig annyiból áll, hogy akármit is tesznek az orvosok, csupán elodázhatják a halált, legyőzniük soha nem sikerülhet. Akik mégis megpróbálkoznak a lehetetlennel, azok okozzák a legtöbb szenvedést. És mindez néhány hét munka alatt válik egyértelművé a gyakornokok előtt… de vajon a nehezén túl vagyunk?
Pénz, önámítás és hamis álmok
Nem. A fiúknak még meg kell tanulniuk túlélni ebben az új világban, amelynek a létezéséről csupán a benne élők tudnak. Elsősorban azon kell túltenniük magukat, hogy tehetetlenségük felismerése után is nap, mint nap tanácsért fordulnak hozzájuk az emberek a nem létező csodában reménykedve. Csendestársként mi is megtapasztaljuk, milyen elveszíteni az álmot, milyen, ha egy nemes hivatás csupán hazug munkává válik a szemünkben, amelyet minden áron túl kell élni. Mert tévedés ne essék, most, hogy a varázs elmúlt, most már csak túlélni akarja mindenki ezt az évet. Amely során az orvosok a legvégső határaikig, sőt, még azon is túl lesznek hajtva. Az évet, amely során megtanulnak érzelmek nélkül, embertelenül cselekedni, hiszen csupán így lehetséges annyi biztos halált túlélni. Átvészelni a folyamatos stresszt és a szűnni nem akaró csalódást. Együtt élni a lelkükben tátongó űrrel, amelyet eddig a hivatástudat töltött be. És amelynek hiányát mindennel próbálják helyettesíteni: szex, étel, hatalom… bármi jöhet!
Visszatetsző? Lehetséges. De a könyvet olvasva nagyon is érthető, hogy így próbálják az útjukat keresni ezek a fiatalemberek. Mert ne feledjük el! A külvilág nem érti meg őket. Akik pedig vezetőik, példaképeik lehetnének, azok szintén átestek ugyanezen az éven, és ők is többnyire elveszítették az álmaikat. Annyival tartanak előrébb, hogy ők már megtanulták annak hiányát kitölteni hazugságokkal vagy a fentebb nevezett „értékekkel”. Pénz, önámítás és hamis álmok, ez lett az életük értelme. De van-e értelme így élni? Ez az a kérdés, amely kimondatlanul is foglalkoztatja a gyakornokokat, amelyet minden egyes olvasott perc után mi is hangosan felteszünk magunknak. És ami a legmegrázóbb a könyvben, hogy a túlélt, szörnyű év után, a többség meggyőzi magát arról, hogy „nem is volt ez annyira rossz”. Elfogadják a felkínált állásokat, és elindulnak az úton, hogy ők is olyan gyűlölt, megvetett, üres vezetővé váljanak, mint azok, akik az ő életüket megkeserítették.
Ők nem istenek
És a kisebbség? Ők új álmokat próbálnak kovácsolni maguknak. Vissza akarják szerezni azt, amit elvettek tőlük a kórházban. Újra emberek akarnak lenni, azok, akik kitalálják, hogyan menthetik meg saját magukat, akik túl tudnak lépni azon a hazugság összeomlásán, amelyben a körülöttük élők még mindig vakon hisznek, és akik így valami alternatívát igyekeznek nyújtani nemcsak maguknak, másoknak is. Olyanná igyekeznek válni, akik látják a hamisságot az egykori álomban, de nem hagyják maguk mögött azt, hanem megpróbálják tapasztalataikkal segíteni a következő generációt a túlélésben. Rezidensek lesznek, akik megtanítják majd a gyakornokuknak, amire ők maguk ráeszméltek egyedül. És ezzel azt egyetlen embert mentik meg, akit képesek lehetnek.
Nagyregény. Nem hiszem, hogy valaha leírtam ilyet, de mindenkinek csak ajánlani tudom, hiszen társadalmunk szerves részei az orvosok, akiknek a munkáját oly mértékben mitizáltuk, hogy itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba! Ennek a könyvnek a hatására meg fogjuk érteni, igazából milyen is az ő életük. Minden napi küzdelmeiket olvasva elfogadjuk, hogyha hálapénzért nyújtják a kezüket, vagy ha érdektelenséget, fáradtságot látunk tükröződni az arcukon. El fogjuk fogadni, hogy ők nem istenek, de még csak csodatévők sem… legnagyobb sikerük az, ha éppen sikerül elodázni a halált a beteg feje felől. Legfontosabb cselekedetük viszont az, ha mindeközben „jelen tudnak lenni” a betegük mellett, és továbbra is emberként tudnak viselkedni vele. Mert van ilyen. És most már tudom, hogy ők egy új, igaz álom megtestesítői.
Elmélet és gyakorlat
Nem tagadom, én is beleestem az orvoslás csodáival kapcsolatos önámításba. Néztem az aktuális sorozatokat, beadattam magamnak a védőoltásokat, és nem hittem el, hogy tudok olyan bajjal fordulni egy képzett doktorhoz, amit az nem tud kezelni. Megadtam a szakmának a tiszteletet – úgy is, hogy nyugodt szívvel állíthatom, soha fel sem merült bennem, hogy én valaha is gyógyítói pályára lépjek. Ennek ellenére, amikor elkezdtem olvasni a harmincon túli, belgyógyásznak tanuló Roy Baschról, az elmém megtelt gyakornoki évének történeteivel, amik kiszorítottak minden eddigi ábrándot, és a valóságot erőszakolta a helyére.
Az egyetemről éppen kiröppent, pályakezdő orvosok első munkával töltött évéről olvasva olyan dolgokat ismerünk meg, amelyekről talán jobb lett volna, hogyha nem tudunk. Például a tanácstalanságról, amely az első hetekben teljesen eluralkodik a folyton stresszelő gyakornokokon, és az ebből következő pánikról, amely a túl nagy felelősségből fakad, hiszen egyik pillanatról a másikra felelős döntéseket kell hozniuk. Mégpedig a saját tudásuk alapján (!), amelyről már az első napokban kiderül, hogy nem helyénvaló. Hiszen a könyvből tanult, elméleti medicina nem azonos a gyakorlattal. Olvashatunk a kétségekről és a félelmekről, amelyek átjárják ezeket a fiatalembereket, és amelyek hatására kénytelenek hirtelen felnőni. És habár nagy megkönnyebbülésünkre nem egyes szám első személyben íródott a könyv, mégsem bírunk megnyugtató távolságot tartani az ott leírtaktól… A szereplőkkel együtt hagyjuk magunk mögött az ő álmaikat, amelyek a nagy gyógyításokról, helytállásról és nemes feladatokról szóltak. A modern orvoslásra épülő társadalom sztereotípiái a szemünk láttára omlottak össze. És mi maradt? Az igazság. Az pedig annyiból áll, hogy akármit is tesznek az orvosok, csupán elodázhatják a halált, legyőzniük soha nem sikerülhet. Akik mégis megpróbálkoznak a lehetetlennel, azok okozzák a legtöbb szenvedést. És mindez néhány hét munka alatt válik egyértelművé a gyakornokok előtt… de vajon a nehezén túl vagyunk?
Pénz, önámítás és hamis álmok
Nem. A fiúknak még meg kell tanulniuk túlélni ebben az új világban, amelynek a létezéséről csupán a benne élők tudnak. Elsősorban azon kell túltenniük magukat, hogy tehetetlenségük felismerése után is nap, mint nap tanácsért fordulnak hozzájuk az emberek a nem létező csodában reménykedve. Csendestársként mi is megtapasztaljuk, milyen elveszíteni az álmot, milyen, ha egy nemes hivatás csupán hazug munkává válik a szemünkben, amelyet minden áron túl kell élni. Mert tévedés ne essék, most, hogy a varázs elmúlt, most már csak túlélni akarja mindenki ezt az évet. Amely során az orvosok a legvégső határaikig, sőt, még azon is túl lesznek hajtva. Az évet, amely során megtanulnak érzelmek nélkül, embertelenül cselekedni, hiszen csupán így lehetséges annyi biztos halált túlélni. Átvészelni a folyamatos stresszt és a szűnni nem akaró csalódást. Együtt élni a lelkükben tátongó űrrel, amelyet eddig a hivatástudat töltött be. És amelynek hiányát mindennel próbálják helyettesíteni: szex, étel, hatalom… bármi jöhet!
Visszatetsző? Lehetséges. De a könyvet olvasva nagyon is érthető, hogy így próbálják az útjukat keresni ezek a fiatalemberek. Mert ne feledjük el! A külvilág nem érti meg őket. Akik pedig vezetőik, példaképeik lehetnének, azok szintén átestek ugyanezen az éven, és ők is többnyire elveszítették az álmaikat. Annyival tartanak előrébb, hogy ők már megtanulták annak hiányát kitölteni hazugságokkal vagy a fentebb nevezett „értékekkel”. Pénz, önámítás és hamis álmok, ez lett az életük értelme. De van-e értelme így élni? Ez az a kérdés, amely kimondatlanul is foglalkoztatja a gyakornokokat, amelyet minden egyes olvasott perc után mi is hangosan felteszünk magunknak. És ami a legmegrázóbb a könyvben, hogy a túlélt, szörnyű év után, a többség meggyőzi magát arról, hogy „nem is volt ez annyira rossz”. Elfogadják a felkínált állásokat, és elindulnak az úton, hogy ők is olyan gyűlölt, megvetett, üres vezetővé váljanak, mint azok, akik az ő életüket megkeserítették.
Ők nem istenek
És a kisebbség? Ők új álmokat próbálnak kovácsolni maguknak. Vissza akarják szerezni azt, amit elvettek tőlük a kórházban. Újra emberek akarnak lenni, azok, akik kitalálják, hogyan menthetik meg saját magukat, akik túl tudnak lépni azon a hazugság összeomlásán, amelyben a körülöttük élők még mindig vakon hisznek, és akik így valami alternatívát igyekeznek nyújtani nemcsak maguknak, másoknak is. Olyanná igyekeznek válni, akik látják a hamisságot az egykori álomban, de nem hagyják maguk mögött azt, hanem megpróbálják tapasztalataikkal segíteni a következő generációt a túlélésben. Rezidensek lesznek, akik megtanítják majd a gyakornokuknak, amire ők maguk ráeszméltek egyedül. És ezzel azt egyetlen embert mentik meg, akit képesek lehetnek.
Nagyregény. Nem hiszem, hogy valaha leírtam ilyet, de mindenkinek csak ajánlani tudom, hiszen társadalmunk szerves részei az orvosok, akiknek a munkáját oly mértékben mitizáltuk, hogy itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba! Ennek a könyvnek a hatására meg fogjuk érteni, igazából milyen is az ő életük. Minden napi küzdelmeiket olvasva elfogadjuk, hogyha hálapénzért nyújtják a kezüket, vagy ha érdektelenséget, fáradtságot látunk tükröződni az arcukon. El fogjuk fogadni, hogy ők nem istenek, de még csak csodatévők sem… legnagyobb sikerük az, ha éppen sikerül elodázni a halált a beteg feje felől. Legfontosabb cselekedetük viszont az, ha mindeközben „jelen tudnak lenni” a betegük mellett, és továbbra is emberként tudnak viselkedni vele. Mert van ilyen. És most már tudom, hogy ők egy új, igaz álom megtestesítői.
Egypercesek
Elhunyt Nemere István író, műfordító
Halálhírét felesége, Szentgyörgyi Judit hozta nyilvánosságra közösségi oldalán
Egy kicsit késtem…
Fél évszázaddal múlva vittek vissza egy könyvet a könyvtárba
Női sorsvallomások egy csokorban
Huszonegy asszony a huszonegyedik századból