Egyikük valaha Egyiptom kedivéje, a modern kor, az oktatás és hadsereg megteremtője. Másikuk bokszoló, aki egy nemzet jelképévé vált. Mindkettő hihetetlen csúcsokra jutott annak ellenére, hogy a legkisebb sikert sem jósolták nekik, meghódították világukat, bebizonyították legyőzhetetlenségüket. És pont azért, mert mindketten belefutottak egy-egy megalázó vereségbe (a sors a britek, illetve Joe Frazier közreműködését vette igénybe), sikerült beteljesíteniük sorsukat: a földről felállva, újabb győzelmeket aratva váltak többé, mint azelőtt. Muhammad Alinak hívták mindkettőt. A korábban született Egyiptom törvényes urává vált a veresége után. A bokszoló pedig „a világ királya” lett David Remnick róla írt könyve szerint. És egyik tényt sem tudjuk elvitatni semelyiküktől sem.

A vér íze
Persze többször is feltettem magamnak a kérdést: mit kellett tennie ennek a bokszolónak, hogy egy nemzedék hőse legyen, és elhomályosítsa egyiptomi (albán származású) „druszája” hírét? Hiszen ez utóbbi egy egész ország és birodalom történelmét írta át, míg a másik csak egy egyszerű sportoló volt! Remnick könyve ezzel a „csak” szócskával száll szembe az életrajzírás klasszikus technikáit felhasználva. Könyvében megszólal mindenki, akinek köze volt a korszak bokszvilágához, avagy Alihoz, a korábbi Cassius Clayhez. Politika, botrány, rasszizmus, kétes újságírás és egy hihetetlen kaliberű sportoló története bontakozik ki előttünk – egy teljesen megszokott stílusban.
A könyv mégis működik, fenntartja olvasója érdeklődését már a kezdetektől, mégpedig azért, mert egy különleges történet elevenedik meg előttünk, ami egy ismeretlen világban játszódik. Hű leírás egy eseménysorozatról, amely azzá változtatta a bokszot, amilyen ma.
És hogy ezt szeretjük-e? Egyéne válogatja… el tudom képzelni, hogy valaki lelkesedik azért, ha leharapják egymás fülét a harcoló felek, ha a felkészülés hetei alatt egymás idegeire próbálnak menni: megsértik a másik vallását, átkozzák annak családját, és bármilyen pletykát hajlandók elhinteni a sajtónak azért, hogy az ellenfelet felpaprikázzák, így szerezve előnyt a ringben. És hogy a laikus közönséggel elhitessék: nem a pénzért és a hírnévért folyik a harc, hanem valami többért. A becsületért. Ha ezt sikerül elhitetni a nézőkkel (és magukkal a sportolókkal is), akkor megvalósul a boksz morális ideája. Mert a jegyeladáshoz az kell, hogy a közönség elhiggye, a két sportoló gyűlöli egymást, a sérelmek bosszújáért és a másik megalázásáért szállnak ringbe az öklözők – azért, hogy megérezzék a vér ízét. Mert az emberek ez utóbbiért vesznek jegyet a meccsekre, hogy áttételesen ők is megrészegüljenek az elhullajtott vércsepp és verejték szagától, a szenvedés látványától… Tudjuk, hogy így van. A brutalitásért nézik a bokszot az emberek.
De vajon normális ez? És azért tiszteli mindenki Muhammad Alit, mert ide vezette ezt a sportot?

Fekete, fehér, igen, nem
Én az értetlenkedésre azt felelem, hogy egy sokkal sötétebb múltból vezette át ebbe a jelenbe Ali a sportágat. Most már tudom, hogy tényleg így volt. Reminck könyve ugyanis felfedi előttünk azt a sötétséget, ami a „boksz hőskorát” az ötvenes, hatvanas éveket uralta Amerikában. Hogy a század közepén kivétel nélkül, minden újságíró abban reménykedett, hogy (bármilyen nemzetiségű) fehér ember végre legyőzi hazájuk nehézsúlyú fekete bajnokát. És amikor ez nem vált valóra, törvényeik erejével fosztották meg a fekete bajnokot címétől. Majd egy évtizednyi tagadás után, a fekete öklözők fölényét elfogadva, az újságírás és a közvélemény eljutott odáig, hogy megengedte a fekete öklözőknek, viseljék a bajnoki címűket, amennyiben a rájuk kiosztott szerepben hajlandók tetszelegni. Így a sportolók neveit elfeledve a világbajnoki címmérkőzések az erkölcsös, „integrált nigger” és a „börtöntöltelék” összecsapásává váltak, akiknek a nevében fehér edzőik és menedzsereik azt nyilatkozhattak, amit akartak.
Ebbe a világba csöppent bele az akkor még Cassius Clayként tevékenykedő tizenéves fekete fiú, aki polgári családból származott, és önmaga választotta sportjának a bokszot – nem pedig a börtön, avagy a maffia kényszerítette rá. Így ésszel és szívvel vágott neki a világnak, rendíthetetlenül bízva saját magában, és abban, ha valaha világbajnok lesz, akkor azt önmaga erejéből fogja elérni, mindenkitől függetlenül.  Nagy szájjal hirdetett felsőbbrendűsége pedig a gyerekkorától folytatott edzéseknek köszönhetően kézzelfoghatóvá vált, amikor alig húsz évesen azokkal a legyőzhetetlennek hitt bokszolókkal kezdett küzdeni, akik csupán fizikai erejük és fájdalomtűrő képességük miatt, a nyomor elől menekülve, néhány év alatt váltak bajnokká. A fiatal test, melyet nem gyengített  sem alkohol, sem drog, könnyedén felvette  a versenyt az elnehezült, de erősebb öregekkel. Az évtizedes felkészülés pedig nyugodttá tette azokban a szituációkban, amikor mások elveszítették a fejüket. A gyilkos ösztönt felváltotta az edzés és a technikai tudás… a megvetendő bokszból, Cassius Clay ökölvívást csinált.

Isten útjai
A könyv azonban nem csak a bajnokot fedi fel előttünk, hanem azt a befolyásolható, aluliskolázott négert is, aki gondolkodás nélkül elhitte Elijah Muhammad feketék felsőbbrendűségéről szóló kijelentéseit, és azt, hogy a dicső fekete ősök egy Föld körül keringő űrhajóból nézik a meccseit. Elhitte, és Muhammad Alira változtatta a nevét. Csatlakozott az Iszlám Nemzethez, és annak egyik legikonikusabb alakjává vált. Vallásában támaszt és igazolást talált önmagába vetetett hitére. Enélkül – saját bevallása szerint – lehetséges, hogy egy idő után ő is elfogadta volna a sajtó által rá osztott szerepet. Megszűnt volna egyéniségnek, példának lenni abban a korban, amikor a feketéknek egy bástyára volt szükségük a fehér elnyomással szemben. Egy olyan emberre, aki elviselte a vallási közössége révén, hogy pennahegyre lett tűzve minden napja, aki megtagadta (erkölcsi alapon) a katonai sorozást, és akit soha senki nem törhetett meg. Akit börtönbe vethettek, megfoszthattak világbajnoki címétől… de mégsem lehetett elhallgattatni, és nem lehetett félvállról venni. Aki visszaszerezte bajnoki címét, elfogadtatta magát a világgal és elindította Amerikát az integráció felé vezető úton. Annak ellenére, hogy ő maga a rasszok szerinti szekularizációba hitt…
Mert úgy látszik, minden isten útja kifürkészhetetlen.