A hajós élet tökéletes szemléltetése, tengeri csaták, szárazföldi harcok, az angol 19. század… Napóleon, sznobizmus és egy egész regényen átívelő szerelmi történet. Őfelsége kapitánya. Kalandregény. A szó legjobb értelmében.

Tengerészromantika a képernyőn
Mielőtt a kedves olvasó azt mondaná: ahhha!, azelőtt mindenkit le kell, hogy hűtsek. Ennek a regénynek szinte semmi köze nincsen a nagysikerű, 1998-ban készített sorozathoz, melyet minden ezredforduló előtt született imádott, és tűkön ülve várta a hetente, az M1-re érkező újabb epizódokat. C. S. Forester könyve a főszereplőjének nevén és cselekménye idején kívül nincsen köze a tengerészromantikával élő családok szombat esti „szent” programjához, melynek hatására a fiatalabbak elhatározták, hogy kerül, amibe kerül, ők bizony tengerésztisztek lesznek, és rizsporos parókát fognak hordani. Az álom valóságát a dunai hajózás időszakos fellendülése és a BKV hajók fiatal, harmincas kapitányai igazolják. Időszakos, mert bármelyik 21. században születettel próbálták megértetni (megnézetni) hivatásuk, vagy álmuk gyökereit az idősebb testvérek, azok csak elszörnyülködtek, és feltették a kérdést, ami azóta nem hagyja nyugodni a mi lelkünket sem: miért öt szereplő játssza az összes szerepet a sorozatban?
De e rövid sorozatkitekintő után térjünk vissza a mi könyvünkhöz, amit megpróbáltak megfilmesíteni 1951-ben, és ez még az akkori mércével mérve is kevés emberhez jutott el – egyszóval bukás volt. Az ok igazán egyszerű: a film a könyvet tekinttette forgatókönyvének, és ami bizony működik a lapokon, abból ritkán lesz siker a filmvásznon. A megfilmesített történet, azaz a regény ugyanis roppant együgyű. Kis fejezeteken keresztül próbálja bemutatni a hajós életet, a kapitány magányát, az angol arisztokrácia rigolyáit és a technikailag visszamaradott 19. század világát.

Egyre nehezebb küldetések
Mint egy rossz számítógépes játékban, minden fejezet egy-egy küldetés, esetleg dilemma megoldásáról szól, és ahogy haladunk előre a történetben, úgy jönnek az egyre nehezebb feladatok, melyek teljesítéséhez egyre inkább az eszünket és születésünktől fogva magunkénak tudott arisztokratikus, egykedvű nyugodt fölényünket kell használnunk. Mert mi más értelme lett volna annak, hogy az író elvisz minket egy teljesen kihalt, a napóleoni háborúk alatt maréknyi csatát, ha látott hadszíntérre, Spanyol-Amerikába? Azon túl, hogy ott könnyen learathatjuk főhősünkkel azonosulva első babérjainkat a bennszülött, nem hivatásos katonaság ellen…
A második szinten, a sokadik fejezetben viszont már Angliába visszatérve a nem nemesi származású kapitányok érdekfeszítő problémáival szembesülhetünk. Mint például a folyamatos pénzhiány, az unalmas díszvacsorák, saját hajójuk felszerelésének nehézségei. És hogy végképp az izgalmak rabjai maradjunk, egy egész fejezet forog a díszruha varratásának fortélyai körül! Mert minden gentleman olvasónak hasznos tudnia, hogy hogyan kell elrejtenie gazdagabb ismerősei elől az ezüstgombok, cipőcsatok hiányát…
Az angol mindennapokról olvasva pedig felteszem magamnak a kérdést, hogy miképpen lehet, hogy ez a nép évszázadokon keresztül a világ ura volt? És hogy a legszorultabb órákban mindig felemelkedik közülük egy Arthur Wellesley, aki legyőzi a sokkal élhetőbb világ felé kormányozni próbáló kihívót, jelen esetben Napóleont.
Amint túléljük a szárazföld veszélyeit, már örülünk, hogy visszatérhetünk a békés tengerre, ahol legfeljebb csak Hornblower kapitány szokásit kell elviselnünk. Aki természetesen sokkal szerethetőbb, mint tiszttársai, mivel ő a jó tiszt példája a két világháború közt íródott regényben. Ilyenformán pedig minden más, a könyvben megjelenő tisztet utálunk, hiszen elkezdünk hinni benne: a mi főszereplőnk a legjobb és legügyesebb. Már alig várjuk, hogy ezt be is bizonyíthassa! És igen, meghozza a kemény döntést, összecsap a súlyos túlerővel saját hajóját áldozatul vetve a franciáknak, hogy hátráltassa azok menekülését… sikeresen feltartja őket, míg az angol flotta többi hajója oda nem ér. A túlerővel szemben megadja magát, de foglyul ejtői is elismerik érdemeit, majd elküldik Párizsba kivégzésre. De természetesen innen is szabadul, megmentve féllábú másodtisztjét, mert egyedül túl egyszerű lenne ellenséges területen kommandózni. Elköt egy hajót, hazatér, dicsőségben fürdik – a világ a lába előtt hever. Happy ending.

Bűn és döbbenet
De ne higgyük, hogy csak ilyen sekélyes ez a könyv! Hogy csak csatákról, hősiességről, történelemről szól, és hogy csupán férfias dolgokkal töltsenek meg egy regényt, óriási baklövés volna! Természetesen megjelenik a csábító nő, aki megzavarja főhősünk lelki nyugalmát. A gyönyörű arisztokrata, Barbara Wellesley (nem csak névrokonok) képében. Aki egyesíti fajtája minden erényét, és aki igazi boldogságot hozhatna a szárazföldön is Hornblower kapitánynak.
Ha ez utóbbit nem várná otthon a terhes felesége…
Az író, C. S. Forester pedig mindent megtesz az új szerelem legitimálásáért: megpróbál meggyőzni, hogy nem bűn lecserélni az öreg, kevésbé szép, nem művelt, de szerető feleségünket az új szerelemre. Hornblower összes hősies cselekedete a másik nő iránti vágyát és bukását próbálja kompenzálni. Mert az igazi háború, természetesen az ember lelkében zajlik – ha ezt eddig nem tudtuk volna!
De nyugodjunk meg! Ízig, vérig kalandregényről van szó. Mire Hornblower hazatér fogságából, felesége már meghalt gyermekágyi lázban, fiát pedig a szintén megözvegyült Barbara Wellesley neveli. Milyen kézenfekvő! És abban a percben örülünk, hogy minden ilyen kényelmesen megoldódott, a megkedvelt szereplők boldogok, és mindegyik előtt fényes jövő áll.
Felejtsük is el az erkölcsi dilemmát! Ez egy kalandregény, nem kell ilyesmit se felvetnie, sem ilyesmiben állást foglalnia!
Az elképesztő az, hogy Foresternek sikerült Hornblower kapitányt, mint hőst életben tartani, és főszereplésével írni tizenkét könyvet.
Viszont megnyugtató, hogy ez folytatások közül egy sem jelent meg magyarul!