„Munkásságát egyedien részletdús, kifinomult ábrázolások, erőteljes víziók, szerteágazó és egymásba fonódó cselekményszálak és a technológiai-társadalmi kölcsönhatások több rétegű elemzése és újrafogalmazása jellemzi” – olvashatjuk William Gibson amerikai-kanadai íróról a Wikipédián. A kortárs sci-fi szerző a fentiek alapján egy olyan magas nívójú márkát jelent, mely miatt rajongótábora minden új regényétől ezt a csúcsot várja. A periféria című friss regénye szintén ilyen: kompromisszummentes mestermű.

A kortárs irodalom élő legendája
A számos, rá aggatott jelző közül a „cyberpunk prófétája” a leginkább megtisztelő és találó, hiszen William Gibson a nem mellékesen emblematikus 1984-es évben megalkotott első regénye, a Neuromancer megírása óta számít a kortárs irodalom egyik legnagyobb élő legendájának, akire nemcsak fanatikus olvasói, de társadalomtudósok, társművészek, sőt, politikusok is hallgatnak.  
Bár Gibson, aki 1948-ban született, már igen fiatalon író szeretett volna lenni, először inkább a beat nemzedék által kijelölt ellenkultúra útját járta. Ekkor jelentek meg első novellái, Izzó króm összefoglaló címmel. Pályafutásának aztán egy több, mint harminc évvel ezelőtti vancouver-i sci-fi találkozó adott hatalmas lökést, ahol megismerkedett a nem sokkal később megszületett cyberpunk legfontosabb íróival, John Shirley-vel, Bruce Sterling-gel és Lewis Shiner-rel.
 
Hátborzongatóan ismerős
Gibson regényeinek alapképlete minimum két standard részből tevődik össze: egyrészt a számítógépek keltette virtuális térben való történéseknek ad hatalmas társadalom-tudományi, utópisztikus (illetve első könyve megjelenése óta immár beteljesült próféciaként), pszichedelikus és szocio-filozófiai jelentőséget. Gibson másrészt a különböző regényekben felsorakoztatott technológiák és szereplők tekintetében gigantikus részletgazdagsággal és mindenre kiterjedő elemzésekkel spékeli tele regényeit. Nem írt túl sok könyvet, az első 1984-es Neuromancer óta csupán három trilógiát és négy önálló regényt. Ez a mostani, A periféria, mintegy tizenöt éves szünet, hallgatás utáni friss műve, amit az óriási méretű pauza miatt természetesen hatalmas várakozás előzött meg.
S hogy milyen az a jövő (vagy valójában éppen már ez a mostani, általunk is elszenvedett jelen), amit Gibson A perifériában elénk tár? Hátborzongatóan ismerős, vegyesen undorítóan élettel és élettelenséggel teli, egy olyan korszak, ahol – miként a kötethez rendelt kiadói ajánlóban olvassuk – „belenyúlni a múltba csupán egy hobbi a sok közül.”

Időutazás orrvérzésig
A periféria alapon két ember történetének összefonódásáról szól, Flynne Fisher ex-katona, jelenlegi biztonsági őr és Wilf Netherton, időutazó publicista, egyéni és közös sorskalandjairól.  
Miután Flynne Fisher egy brutális gyilkosság szemtanúja lesz, egy számára persze nem egészen ismeretlen, sötét és erőszakos világba lesz kénytelen elmerülni. Wilf Netherton ügyfelei révén értesül a halálesetről, de kettejük találkozása sem időben, sem térben nem úgy alakul, ahogy az esetleg elsőre elvárható volna.
William Gibson úgy tálalja a férfi és a nő főhős által lakott jövőt, hogy annak számos részlete máris jelenünket idézi: harci drónok, gyilkos robotok, titokzatos kleptokraták, s ráadásnak szellemek, valamint időutazás orrvérzésig.  Az író nem hagyja el szokásos jövendöléseit, és analitikus bölcselkedéseit, no meg amúgy is ezer és ezer ponton forrongó bolygónk elpusztulása, ellehetetlenülése lehetséges változatai felsorolását, számba vételét.  Tömören szólva: Gibson leginkább a megalkuvást nem ismerő metal zenekarokhoz hasonló, hiszen bár minden könyvében nagyjából ugyanazt a témát járja körbe és ugyanazokkal az alapismérvekkel tűzdeli teli sajátságos jövőkutatásának eredményeit, mégis éppen ezért hiteles, megbízható és tartalmas, színes, lúdbőröztetően kellemes sci-fi világot kínál, stílusában mindvégig brutális lendülettel.