„Több dolgok vannak földön és égen, Horatio…” Az utóbbi napokban bizony egyre többször visszhangzott fejemben Shakespeare klasszikussá vált félmondata. Bonyodalmak, egy sokfejű hidra képe, befejezetlen folyamatok, megjósolhatatlan célú változások, felcserélhető ok-okozati összefüggések… ezekkel lett tele az agyam N. Rózsa Erzsébet: Az arab tavasz – A Közel-Kelet átalakulása című könyvét olvasva.

Érthetetlen, baljóslatú, félelmetes
Mindenkinek van valami véleménye az „arab tavaszról”, hiszen minden hírforrás egyöntetűen a 21. század eddigi legnagyobb jelentőségű eseményeként próbálta közvetíteni 2011. év arab eseményeire figyelők felé. Próbált, ez a pontos kifejezés, hiszen meg akart velünk értetni egy folyamatot, melynek gyökerei évtizedekkel ezelőttre nyúlnak vissza – és amelyek iránt sokkal kisebb volt az érdeklődés, mint a „kelet demokratizálódása” iránt. Így, a kényelmes nyugat csupán a harcokat (később pedig a választásokat) követte figyelemmel, most pedig, négy évvel a „tavasz” kezdete után mindenki csodálkozva veszi tudomásul, hogy annak ellenére, hogy sikerült megbuktatni a gyűlölt rezsimeket, a harcok tovább folynak. Érthetetlen. Baljóslatú. Félelmetes?
N. Rózsa Erzsébet könyve pont ezt az értetlen űrt igyekszik kitölteni válaszokkal. És meg kell, hogy mondjam, nagyon jó módszerrel állt neki! Mindenek előtt bemutatja az arab tavaszban résztvevő országok múltjának fontosabb mozzanatait, a társadalmuk összetételét, szokásait, feleleveníti a jelenlegi, logikátlan államhatárok meghúzásának időpontjait, amelyeket természetesen a nagyhatalmi érdekek erőltettek rá a térségre. De ennél tovább is megy: azon túl, hogy vázolta a hatalmat az előző évszázad végén magához ragadó vezetők életútját, kitér arra is, hogy milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük ahhoz, hogy hatalmukat évtizedeken keresztül megtarthassák. Mert – mint a könyvből kiderült – minden ország ugyanazokkal a problémákkal birkózik a hatvanas évek óta: robbanásszerű népességnövekedés, a törzsi kötelékek fellazulása, városiasodás, az ország korfájának eltolódása, munkanélküliség… A szegények egyre szegényebbek lettek, míg a vezetőkhöz közeli réteg botrányaitól volt hangos a világsajtó. Mindezeket olvasva érthető és logikus, hogy az elégedetlen tömegeknek elég volt csak hallani a tunéziai Mohamed Búaziz önégetéséről ahhoz, hogy nevével és politikai jelszavakkal az ajkukon az utcára vonuljanak.

Nagyhatalmak a háttérben
Azt hinnénk, hogy a többi már történelem, de sajnos rá kell jönnünk, a négy évvel ezelőtt felcsapott lángok még ma is parázslanak. Annak ellenére, hogy sikerült elindítani demokratizáló folyamatokat a térségben, az elégedetlenség csak egyre nő. A választások hangzatos ígéreteit nem sikerült betartani, a szekuláris erők és az iszlamisták kölcsönösen tartanak egymástól, így híveiket folyamatosan fegyverben tartják, lehetetlenné téve egy ország normális működését. A megszövegezett alkotmányokat azóta is bővítgetik, miniszterelnökök pedig azért lesznek megválasztva, mert egyáltalán nincsen alternatíva rajtuk kívül. Egyiptomban a hadsereg átvette az ország irányítását, s ezt a nyugat elítélte, viszont a nép abszolút legitim lépésnek tartja, Líbiában autonóm tartományok jönnek létre milíciák irányítása alatt, Szíriában polgárháború dúl, Tunéziában pedig az Iszlám Állam üti fel a fejét… az arab tavasz előbb őszbe, majd egy végeláthatatlan télbe fordult.
És erről mi miért nem tudunk? – tehetjük fel a jogos kérdést. A válasz egyszerű: nem vagyunk képesek sokáig érdeklődve szemlélni országok haláltusáját, hiszen az Iszlám Állam terrorhulláma és rombolásai sokkal érdekesebbek számunkra.  Ez sajnos így van: gyarló emberek vagyunk. N. Rózsa Erzsébet könyve azonban a 2015-ös évig bezárólag megpróbálja összefoglalni nekünk a hat elfeledett ország harcainak fejleményeit. Teszi mindezt megfűszerezve a térséget átható nagyhatalmi politikával, melyek szinte bele sem kerültek a híradásokba: többek között választ kapunk arra, hogy miért csak Líbiában avatkozott be a Nyugat, a szíriai vegyifegyver-incidensek ellenére miért nincsen még ott békefenntartó misszió, és vajon miért nem állt ki a bahreini tavasz mellett az USA, hallgatólagosan engedélyt adva Szaúd-Arábiának, hogy vérbe fojtsa az ottani megmozdulásokat…

Mire észbe kapunk
Semmi sem fekete és fehér, a legkisebb csetepaténak, területnek és nyilatkozatnak is jelentősége van. Ezt pedig mi, akik nem tudunk olvasni a sorok között, sajnos nem tudjuk összerakni magunknak. Ezért van szükség az ilyen átfogó könyvekre, amelyek összefüggéseiben próbálnak megvilágítani egy eseménysorozatot.
De akkor miért érzem feszélyezve magam? Mármint azon túl, hogy ismét realizáltam, még mindig nem tudok olyan átfogó, hiteles képet alkotni egyetlen világpolitikai folyamatról sem, amely legalább ideig óráig megállja a helyét. Ez legfeljebb csalódottságra, és tanulmányaim még nagyobb elánnal való folytatására adhat okot. A hangulatomat véglegesen negatív irányba a könyv utolsó felében megfogalmazottak terelték.  
A szerző megpróbál számot adni a térségben történt változásokról. Ebből kiderül, hogy még most is minden változóban, a regionális egyensúly pedig éppen felborulóban van. Izrael végképp elszigetelődött, iráni csapatok harcolnak Aszad mellett, Jemenben a síita húszik elfoglalták a fővárost, Szaúd-Arábia pedig minden szunnitát próbál felfegyverezni, aki csak vevő ilyesmire. Az itt leírtakból pedig kiderül: habár a világ ujjongva fogadta, szinte semmi eredménye nem volt az arab tavasznak. És erről az európai közvélemény csak évek múltán hajlandó tudomást venni. És sajnos most is csak az orrunk előtti tünetekre reagálunk: az Iszlám Állam előretörésére és a migránsok érkezésére… ezt a könyvet olvasva azonban fel kell tennem a kérdést: nem lehetséges, hogy fenti „kellemetlenségek” csak előkészületei egy sokkal véresebb konfliktusnak, ami majd alapjaiban fogja átrendezni az erőviszonyokat az egész Közel-Keleten? És vajon Európa majd arra az eseményre is évekkel lemaradva próbál reagálni?